Azonban nem merül bele a kelleténél jobban a regionális klikkharcokba, a küzdelmekbe megyék, kisvárosok, helyi politikai törzsek között. Ott van és mégsem. Vannak kliensei, akiknek osztogathat, de nem kell túlságos felelősséggel lennie azok tetteiért. Ha távolabbról jön, a Székelyföldön idegennek számít, ha közelebbről, sokkal többet kell a sajátjainak kiosztani.

De osztogatni csak az tud, aki képes a romániai államtól, a román politikai erőktől valami többletet szerezni. Mert ahhoz hozzájutni, ami a kisebbségnek és az érintett régióknak egyébként jár, nem nagy művészet. A tehetséges politikus ennél többet tud választóinak, fegyverhordozóinak, megyéjének szerezni. Ahhoz meg nem egyszerűen képesnek kell lenni arra, hogy egy kis párt egyelőre stabil parlamenti csoportját különböző koalíciókhoz be tudja szállítani. Bizalmi tőkére is szükség van, hogy a többiek, a nagyok hajlandóak legyenek bevenni abba a csoportba, ahol az országot érintő döntések születnek.

Ehhez fontos a Janus-arcúság. A magyar nyilvánosságokban – Romániában és a magyarországi kisebbségpolitika számára –el kell tudni adnia, hogy ő tulajdonképpen nem igazi romániai politikus, még ha funkcióiból és mandátumaiból ez is következne, hanem csak a kisebbség bukaresti kijárója. Ha elfogadják annak, akkor bármelyik romániai politikai erővel kész együttműködni, nem érdeklik lojalitások, ideológiák, vagy az éppen aktuális szervezeti-szövetségi hűség. S mert csak ő lesz/lehet ilyen sikeres kijáró, a kisebbségnek sincs más opciója, mint rá vagy a pártra/mozgalomra szavazni.

De hát kizárólag e szöveggel nem lehet tartósan a romániai politikai elitek része. Minden akcentusával együtt is el kell hitetnie, hogy a kisebbségi lobbista szerepen túl igazi romániai hazafi, hogy a többi 20 millió is honfi társa, hogy érzékeny bajaikra, ismeri életkörülményeiket, elfogadható szinten érti a mentalitásukat, adaptálódni tud politikai kultúrájukhoz. Márpedig nemcsak Markó, hanem RMDSZ-es politikusok nem kis köre képes volt erre a kommunikációra is. A román és a magyar kommunikációs szféra Erdélyben oly mértékben szétválik, hogy az egyik nyelvi-kulturális közeget sem zavarta, hogy a másik közönségnek szánt üzeneteket otthon is észlelhetik.

A román elit – legalábbis Bukarestben – az utolsó tizenöt évben úgy tesz, mintha nem figyelne arra, amit a romániai magyar nyilvánosságban Romániáról vagy a románokról mondanak. Pesti elemzőként a dolgot furcsállom, nem is igen hiszem el, de mindegy, az értő odafigyelésnek a lokális magyar szövegekre mintha nyoma sem lenne. Ez a kétszínpadúság – mégpedig egymással igazán kapcsolatban nem álló színpadokon – a romániai politizálás sajátja. Ha csak az egyik színpadon jó valaki, komoly országos szintű RMDSZ-vezető, nemcsak első számú, hanem az első tucatba tartozó sem válhat belőle. S úgy tűnik, miközben az elmúlt tíz évben számos sikeres magyar politikus tűnt fel a különböző színpadokon, közülük igen kevés az, aki mindkét kommunikációs rendszerben piacérett.TulajdonképpenKelemenHunor ilyen képességei és hálózatai azok, amelyek mintha mindkét irányban működnének és azért tűnik most ő esélyesnek arra, hogy Markó helyére lépjen.

Az, hogy Markó őt választotta vagy nem, persze nem másodlagos. A többi – nemcsak a másik két hivatalos jelölt, hanem még néhány, aki e tekintetben szóba jött – sikeres székelyföldi törzsfőnök, gyakorlott bukaresti udvaronc, esetleg valamilyen országos szakvezető részkérdésekben (ökológia, építésügy, informatika, műszaki fejlesztés stb.). Egy fegyvernemben kiválóak, öttusában eddig nem jeleskedtek. Bár Kelemenről sem tudom, milyenek a mérhető eredményei, csak azt, hogy a szóba jöhető sportágakat felvállalta.

A két alapszínpad, a romagyar és a bukaresti játékrendje változik. Az eddig begyakorolt szerepek, bármennyire is megmarad a kétszínpadúság alapmodellje, nem lehetnek/lesznek az új körülmények között elegendőek.

Négy új elem van:

1. Új pártok: Egy másfél milliós társadalomban, amely ráadásul egymástól meglehetősen elszakított vidékeken él, egyetlen vezér köré rendezett politikai formációk nem lehetnek maguktól értetődőek és túlságosan hosszú életűek. A parlamenti számtan és a választók egy részének idegenkedése a románoktól valami ilyesmit így is stabilizálhat. De nem örökké. Tehát az új pártok megjelenésében,még ha azok körül az egyik magyarországi politikai oldal, a nemzetiek bábáskodnak is, önmagában nincs semmi meglepő. Én azt hiszem, hogy ezek nem is akarnak, de nem is tudnak az RMDSZ helyére lépni. Nem is arra szolgálnak. De alkalmasak lehetnek, sőt már ma is azok arra, hogy rájuk hivatkozva a pályán kívül rekedt politikuscsoportok magukat mégis befutó helyekre jelöljék az RMDSZ-listákon. Így végső soron megkísérelhetik a romániai magyar elit pozíciók egyre növekvő hányadának átvételét. Nem ők irányítják majd az RMDSZ gépezetét, de az kénytelen majd egyre nagyobb mértékben rájuk, nekik dolgozni. A helyzetet bonyolítja Tőkés László még kétségtelenül létező karizmája. Karizmát igazán legalább részleges karizmával lehet közömbösíteni. Markónak ilyen volt/ van és így Tőkést keretek között tudta tartani.Most ezek a korlátok fellazulnak. Ki tudja Tőkést az új helyzetben semlegesíteni?

2. Székelyföldi fölény: A Székelyföld demográfi ai súlya a romániai magyar választók között növekszik. Ha nem születik is annyi gyerek itt, mint korábban, de több, mint más magyar vidékeken. A helyszínen gyakorlatilag nincs összefüggő román közeg, nincs hová integrálódni, s főleg asszimilálódni. Tehát a szavazóbázison belül a székely vidékek eddig is meghatározó súlya tovább növekszik. A bázis lassan az elitet is a maga képére formálja. Az RMDSZ nem tudott összerdélyi regionális párttá vagy általános romániai kisebbségi, emberi jogi párttá alakulni, tehát alternatíva híján egyre nagyobb mértékben székelyföldivé válik. Marosvásárhelyről, de más erdélyi nagyvárosokból sem volt könnyű egész Romániában gondolkodni, a Székelyföldről, az ottani ”látási viszonyok” mellett ez még sokkal nehezebb. Egy erősebben székelyföldi pártnak az lesz az egyik fő problémája, hogy nem érzi Romániát, a romániai partnereket. Az eddigi RMDSZ-modell továbbvitele pedig enélkül elképzelhetetlen.

3. Generációváltás: A ’90-es évektől, a magyarországi továbbtanulási lehetőségek megnyílásával, a romániai magyar felsőoktatás férőhelyeinek ugrásszerű bővülésével a romániai fiatal magyar értelmiség választás elé került. Vagy a román felsőoktatásba lépett be, és akkor szabályszerű többségi karriert futhatott be, vagy a magyar nyelvű képzést, s ezzel egy másik világot választotta, s akkor kimaradt a román hálózatokból, esetleg rossz maradt a román nyelvtudása stb. A román felsőoktatást választó fiatalok közül csak igen kevesen választották a romagyar politizálást. Az utánpótlás így a romániai magyar szakokról, s talán helyenként a magyarországi doktori programokból érkezik. A Ceaucescu időkben diplomát szerzőkhöz képest jobban képzettek. De azok többet tudtak Romániáról. Az újak a magyar képzésben a románokról, Romániáról kevesebbet tanultak, bizalmas barátot az etnikai kerítés túlsó oldalán nem szereztek. Tudom, hogy voltak szélesebb látókörű szülők, akik mindezt megtapasztalva román különórákra járatták/-ják gyermekeiket. De a trend ettől nem változott. Ez az új generáció, vagy legalábbis azok, akik közülük a leginkább láthatóak, nem az összromániai elitbe készül.

4. A magyarországi politika változásai: Magyarországon olyan kormányzat működik, amely a kárpát-medencei magyar kisebbségekkel aktívan politizál. S teszi ezt saját politikai céljaiból, szükségleteiből kiindulva. A magyar jobboldali kormányokat a „határon kívüliek” mindig jobban foglalkoztatták, mint a baloldaliakat vagy liberálisokat. A magyar nemzeti konzervatívok között hagyományosan élt valamilyen romantikus elképzelés a kisebbségekről, illetve az egykori területekről, mint egyfajta Jó vagy Igazi Magyarságról vagy Magyar Vidékről. Érthetően, hiszen Magyarország gyorsan modernizálódott, ezért hangulataiban, kultúrájában gyorsan nemzetköziesedett. Ezzel szemben a provinciális, gyakran kevésbé fejlett, a modernizáció peremére került kisebbségi társadalmak jobban őrizték a nemzeti múltat, a hagyományt. Ebben az értelemben inkább „magyarok” maradtak. S ezért védeni, támogatni, óvni illett és kellett őket. Ez, minden anyaországbeli lekezelés mellett is, azért jelentett valamilyen alázatot a kisebbségi hagyományokkal szemben. Nagyjából ehhez a viszonyhoz szoktak hozzá a romagyar elitek is. De ennek most vége. Az új budapesti vezetés sajátjának tekinti őket, számára most a nemzetpolitika azt is jelenti, hogy a kisebbség végső soron betagozódik az anyaország emberi erőforrásai közé. Autonómiája csökken, szavazóként, munkaerőként funkcionalitása Magyarországon növekszik. S ezzel persze öszszébb szorul a romagyar elitek, bennük az RMDSZ játéktere is. S mintha erre azok még nem lennének igazán felkészülve.

De közben átalakulni látszik a román belpolitika is. Előbb vagy utóbb onnan kioperálják Basescut. Összeállnak nagyobb pártszövetségek. Amíg a nyugat-európai pártrendszerek elmorzsolódnak, sok kis kulturális rétegpártra bomlanak, a kelet-európai tömbök csak most állnak össze. Romániában, Lengyelországban, Ukrajnában,Magyarországon biztosan. Romániában is szűkül a pártrendszerben a kis etnopártok általános stabilizáló szerepe.

Összességében, Markó lábnyoma, akármekkora is, az átrendeződő terekben felértékelődik. A lábnyom jelenthet személyes jelenlétet, az általa begyakoroltatott politikai döntési technikák alkotó alkalmazását. S jelenthet persze adott pillanatban egy jelet, ami Kelemen Hunor felé mutat.

A szerző szociológus