„Mert akkor végre hozzá lehet látni azokhoz a reformokhoz, amelyeket a széles körű politikai támogatottság hiányában korábban képtelenség volt megcsinálni” – válaszolták banki elemzők, vállalatvezetők, értelmiségiek közül is sokan, akik nem feltétlenül voltak a konzervatív párt hívei, de úgy gondolták, a Fidesz titkolózása vagy éppen az ellenzéki időkben tett nagyon is karakteres reformellenes kijelentések csak taktikai fegyverek, amelyek mögött valójában piac- és reformbarát szándékok is rejtőznek.

Miért nincs szükség a kétharmadra? – hangzott a kérdés megfordítva. Mert a reformokhoz nem kell feltétlenül ekkora többség, ráadásul a Fidesz nem is fog érdemi átalakításokba belekezdeni, hiszen: 1. bár szeretne, de fél szembefordulni mindazokkal, akiket a reformellenességgel állított maga mellé, 2. nem is szeretne, hiszen az első kormányzása idején sem reformált meg semmit – válaszolták a kételkedők.

„Kis többség, kis változás, nagy többség, nagy változás.” Ezt sulykolta a leendő győztes vezető, és ezt az ígéretét be is tartja, még ha a kétharmadot ünneplő reformpártiak jó részének azóta arcára fagyott is a lelkesedés. Mert a változásnak, legyen bármily nagy is, önmagában nincs pozitív tartalma, csak átalakulást jelent, nem feltétlen jó irányt. Nagy változás az, ami a nyugdíjrendszerrel történt? Persze. Erre számítottak, akik a nagy ellátórendszerek rendbetételét várták a szupertöbbségtől? Aligha.

A felsőoktatási törvény előkészületeit látva a helyzet ott is hasonló. A minisztérium nagy változást akar(t). A szóbeli felvételi visszaállítását, kevesebb hallgatót, a Bologna-rendszer revízióját, az állami finanszírozás gyökeres átalakítását. A rektorok és a Pokorni Zoltánhoz közel álló fideszesek kisebbeket lépnének – és még csak nem is ebbe az irányba. De arról, amiről korábban oly sokat beszéltek a jobboldalhoz közel álló közgazdászok is – szétaprózott és pazarló a rendszer, az állam feleslegesen tart fenn sok olyan intézményt, amely nem ad piacképes diplomát – most egy szó sem hangzik el, ilyen reformok nincsenek terítéken.

Ellenkezőleg. A körvonalazódó modellben „az eddigi túlnyomóan fejkvótán alapuló finanszírozási elvek helyett az intézménytípusok profiljához, feladataihoz igazított, több szempontot figyelembe vevő, teljesítménymutatókhoz kötött... finanszírozási elvek kialakítása szükséges”. Segítünk megfejteni: ne az kapjon több állami pénzt, ahol többen tanulnak, ne a diákok választása alakítsa a finanszírozást, hanem döntsön a jó öreg intézményi érdek, és a politikai éleslátás, amelynek nevében a nem véletlenül elnéptelenedő kis főiskolák is megmenthetők.

Minden megmenthető: a kisiskolák és a főiskolák, a kórházak és a szárnyvonalak, persze csak akarni kell. Kétharmaddal. Még az is mindegy, ha nem kellenek senkinek, sőt akár hátrányokat okoznak. Mint azok a főiskolák, amelyek olyan diplomát osztogatnak, amelyekkel nem lehet elhelyezkedni. A kormány, akár egykor egy másik a vasművekért, most a piacképtelen főiskolákért száll harcba a magasabb érdekekre hivatkozva. Igazi magyar csoda lesz, ha ebbe értelmet is tudnak vinni, bár ha felidézzük a mindenható állam és a tervgazdaság korábbi kísérleteit, tudható, hogy mindenképpen bukás a vége.