A fotó a huszadik század első évtizedében készült, amit onnét lehet tudni, hogy a szigorú tekintetű úr az én egyik ükapám, a nagyobbik fiúcska meg a dédpapám, aki 1901-ben született. A család a képen lévő felirat tanúsága szerint Singer József udvari fényképésznél vétette le magát, ott van a pontos cím is: „Újvidék, saját házában, Duna utcza 9.”, mellette pedig az Osztrák–Magyar Monarchia címere. Megtetszett nekem ez a vastag, fekete kartonpapírra ragasztott fotó, a napokban el is vittem hát Pesten egy képkeretezőhöz, hogy famíliám hajdani tagjai ne dobozban porosodjanak tovább, hanem falon, keretben nézelődjenek, Tettamanti kolléga dedikált rajzai mellett.

Az üzletben a keretező asszony egykedvűen bökött rá egyenruhás felmenőmre, s azt kérdezte:

– Katona? Rendőr?

– Dehogyis – válaszoltam. –Vasúti tisztviselő!

Merthogy az volt az én egyik kispolgári ükapám: vasúti tiszt. Csak hát a cím- és rangmániás Monarchiában olyan elegánsan öltöztették a kék egyenruhában feszítő vasúti hivatalnok urakat is, mint a katonatiszteket.

– Nahát, az én nagymamám apukája is vasutas volt! – csapta össze a kezét a keretező aszszony. – A dédapámat Brassó mellé vezényelték egy kisebb állomásra, ott született mind a hét gyereke. Nagymamám volt a harmadik a sorban, aki csak négy elemit végzett, de mivel megtanult románul, kilencéves korában már besegített az apjának a munkába.

– Kilencévesen? – néztem rá, mire bólintott:

– Bizony! Gyerek létére sokszor ő telefonált meg távírózott Brassóba az apja helyett.

Abból a pénzből iskoláztatták a kisebb testvéreit, amit így keresett. Amikor a nagymamám már öreg volt, és a szüleim felhozták Pestre, hogy ne legyen egyedül, még olyan jelzésekre is emlékezett, hogy „vigyázz, állat a sínen”. Na, és a maga kis dédapja, mi lett azzal az aranyos kölyökkel?

– Nem sokat tudok róla –vontam meg a vállam. – A második világháborúban szanitéc volt az orosz fronton. Negyvenhárom januárjában tűnt el a Don-kanyarban, soha nem került elő, sírja nincsen. Három gyerek maradt árván utána.

– Szegény – szomorodott el a nő. – És ez a matrózblúzos kicsike? Milyen édes pofa!

– Őt meg szovjet katonák verték agyon negyvennégyben Eger határában. A feleségét védte az erőszaktól. Napokig haldoklott, azt mondták róla odahaza.

Kis csönd lett ekkor. Egy kisgyereknyi csönd.

Majd megszólalt a keretező asszony:

– Akkor fekete keretet teszünk a képre. Aranyozott szegéllyel. Jó?

– Jó, persze, jó – dünnyögtem, és kölök dédpapámra pillantottam. Mit szólnál hozzá, ha megtudnád, hogy ott lógtok otthonunk falán fölakasztva, vajon mit szólnál hozzánk, te örökre tágra nyílt szemű kisöreg, ezen tűnődtem el.