Mintha rímelni akart volna a követére, egy nap múltán Orbán Viktor valóságos diadaljelentéssel tért haza Brüsszelből. „Olyan politikai döntések születtek – mondta immár Budapesten –, amelyek évtizedekre meg fogják határozni az európai gazdaság jövőjét… Az a döntés született, hogy a szabályozási rendszer leépítésével és a hiányzó infrastruktúra megépítésével az unió teljes területén létrejöhet az univerzális energiahálózat.”

Valóban, a csúcsértekezlet még határidőt is szabott a földgáz és a villamos energia „szabad áramlásának” megvalósításához (2014) – melynek lényeges eleme volna a Balti-tengertől az Adriáig futó vezetékek összekapcsolása –, ám örömködésre egyelőre semmi ok, mert Orbán elmulasztott nyilatkozni a talán leglényegesebb szempontról. Arról tudniillik, hogy ki állja a kiépítendő új vezetékek számláját? Az általa emlegetett infrastruktúra ugyanis nem uniós projektekből áll össze. Az uniós költségvetés nettó befizetői, élükön Németországgal, a magántőkére bíznák a teljes költséget. Azt a „szőrösnek” is mondható döntést, hogy az unió a végszámlába energiabiztonsági vagy szolidaritási okok miatt mennyivel és hol száll be végül, elnapolták júniusig.

Kár, hogy ez az egész ügy a múlt pénteki brüsszeli csúcs „irodalmában” – ellentétben az Orbán által alaposan fölfújt látszattal – csak lábjegyzet gyanánt szerepelt. Az európai és világsajtó figyelmét teljes egészében – hogy a nagykövetet idézzem – az unió fejlődésének jövőbeni iránya és ezen belül is az euróövezet sorsa kötötte le. Ebben a keretben pedig a magyar elnökség nemhogy mellékszereplő, még statiszta sem volt.

Ezt nem kritikai megjegyzésnek szánom, csupán tényrögzítésnek, rávilágítandó egyszersmind korlátainkra. Mert miközben mi a magyar elnökség – egyébként teljesen rendben levő, mindenki által elfogadott –„elsőbbségi szempontjaival” vagyunk elfoglalva, a többieket ezek igen kevéssé izgatják, annál inkább a (hivatalos formában be nem terjesztett) Merkel–Sarkozy-féle „versenyképességi paktum” tervezete. E papír lényege az, hogy az euróövezetben közelíteni kell egymáshoz a tagállamok bér-, adó- és nyugdíjpolitikáját, éspedig oly módon, hogy megszüntetik a bérek inflációs indexálását, egységesítik a társasági adókat és tovább emelik a nyugdíjkorhatárt.

Mindez néhány jelentős euróövezeti ország nemzeti és/vagy politikai érdekeibe ütközik: a belgák, az írek és az osztrákok máris tiltakoztak. (Nota bene Orbán is közölte, hogy nem emelünk társasági adót, mert ezáltal a versenyképességünk csökkenne.) Politikai értelemben két dolgot kell nyugtáznunk: egyfelől, hogy sok kis tagország tart a német–francia hegemónia iránti, jól kitapintható vágy feléledésétől; másfelől, hogy ha a paktum életbe lépne, az unión belül „két Európa” keletkezne, amit egyébiránt sajnos se Párizs, se Berlin nem bánna. Ez a téma fogja eluralni a magyar elnökség hivatali idejét, nekünk meg marad a lábjegyzet.