Persze a vélemények a tényekhez képest elenyésző kisebbségben vannak. Ez tény, és kár is lenne tagadni. Nem is csoda, ha ágálnak. A kisebbségek mindig hisztérikusak. Hisztérikus ámokfutásukban nem ismernek határt: fűhöz-fához szaladgálnak, mentőövek után kapkodnak, mintha máris fuldokolnának, holott csak a nagy lótástól-futástól nem kapnak levegőt. Így persze könnyen túlszaladnak azon a határon, ahol bizony már a kemény tényekkel, a valóság e hű határőrkutyáival találják szembe magukat.

A hatalom a tények talaján áll. Saját cáfolhatatlan ténye talaján. Ha ez a talaj kicsúszna alóla, többé már nem lenne hatalom. Csak egy vélemény. A parlamentáris rendszer úgy működik, hogy az ellenzék −hisz nincsen hatalma! − véleményeket fogalmaz meg, véleményeket gyárt, véleményeket hangoztat; ezzel szemben az abszolút többség − hisz övé minden hatalom − a tények talaján áll, tényszerűen előterjeszt, indítványoz, dönt, amibe persze egy-egy kényszerű döntés is beletartozik. A bölcs törvényhozás a tények nyomásának mindig enged, különösen, ha ez a nyomás a hatalom tényéből fakad. A tények diktátuma persze nem mindig kellemes. A tények diktatúrája nem habos torta. Ez tény, amelyről két vélemény nem lehetséges.

A ténytisztelő állampolgárok többsége természetesen szintén fejet hajt a tények előtt, a hatalom ténye előtt kiváltképpen. Elvakult kisebbségük azonban tényellenesen gondolkodik, hepciáskodik, lázong. A véleményszabadság elnyomásával riogat, vagyis a tények ellen próbálja hangolni az embereket. Ha pedig az embereket nem sikerül rávennie a tények lábbal tiprására, akkor a külföldet lármázzák fel. A külföldnek nyilvánvalóan fogalma sincs a tényekről. A külföld vak, süket és agyalágyult. Makacsul nem hisz a tényeknek. Még szerencse, hogy a külföld nem tény, csak egy vélemény a sok közül. Amúgy pedig tehet egy szívességet a tényeknek.

Vegyük azt a tényt, hogyMagyarországon teljes véleményszabadság van, mindig is az volt és az is lesz: ez egy ezeréves tény, és akinek nem ez a véleménye, az nyilvánvalóan nem a tények talaján áll. A tények nyilvánvalóak, a vélemények homályosak. A tények vitathatatlanok, a vélemények vitathatóak. Hasonlóképpen áll a helyzet a demokráciával, mely csorbítatlan − ez tény és való! − és a sajtószabadsággal, amelynek haja szála sem fog meggörbülni attól, hogy a médiatörvény kifésüli sörényéből a kócosságokat és a csimbókokat. Ezeknek a tényeknek a hatalom ténye biztosít fedezetet. A véleményeknek viszont nincs fedezetük. Semmiféle hatalom nem áll mögöttük. A tények felelősségteljes dolgok. A vélemények viszont felelőtlenek. A tények szilárdak, a vélemények képlékenyek. A tény − kemény, a vélemény − puha. A tények szürkék és szerények. Nincs individualitásuk. A tudomány kaszárnyáiban laknak, és kohorcokban masírozva vonulnak el a hatalom dísztribünje előtt. A tények a bizonyítás katonái. A vélemények ezzel szemben fegyelmezetlen civilek: alig lehet megszámlálni őket. Összevissza csámborognak, önállóskodnak, eredetieskednek, kivagyiságuk nem ismer határt. A tények higgadtak, nem hajlanak se jobbra, se balra, nem törtetnek, nem ágálnak, nem fogadkoznak, nem esküdöznek. Semmi szükségük rá, hiszen akkor is vannak, ha letagadják őket, mint csillagokat az égről. A tények − csillagok a vélemények éjszakájának egén. Állócsillagok.

Csakhogy a tényekkel, ama csillagokhoz hasonlóan, van egy kis baj. Évezredeken át állhatnak ott fenn az égbolton, holott már rég kihunytak, felrobbantak, megszűntek létezni, fényük azonban, noha a fény sebességével száguld, sokkal-sokkal később ér ide. Talán még az eget kifinomult műszerekkel fürkésző csillagászok sem tudnák mindig megmondani, hogy egy-egy ilyen igen távoli csillag fénye megfelel-e még valamilyen csillag tényének vagy ez a tény már rég elpusztult. Régi történet ez. Már Nietzsche éles szavakkal szállt szembe a „tényszerűség apologétáival”, a „tények bálványozóival”, egyenesen az „ördög ügyvédeinek” nevezve őket. Rilke még fordított is egyet a tényfetisizmus varázsgyűrűjén, mikor azt mondta, hogy „a tényektől sohasem tudhatjuk meg a valóságot”. Arnold Schönberg pedig a modern világot elöntő tényekkel szemben úgy fogalmazott 1907-ben, hogy „…a tények nem bizonyítanak semmit. És aki a tényekhez igazodik, soha nem jut túl rajtuk, nem jut el a dolgok lényegéhez. Én tagadom a tényeket. Valamennyit kivétel nélkül”.

„Beszéljenek a tények!” − mondja a hatalom. Ámde a tények nem beszélnek. Hallgatnak, mint a sír. Semmiről nem mondanak semmit. A tények helyett valójában mindig a hatalom beszél. Éppen azért hozza létre azt a látszatot, hogy itt a tények beszélnek, mert így kerülhet a vélemények világa fölé. „Beszéljenek a tények!” − ez a politikai diskurzusban mindig azt jelenti, hogy a véleményeknek kuss. Amikor a politikus tényekkel hozakodik elő, tényekre hivatkozik, akkor mindig saját hatalma tényét kívánja az állampolgári fejekbe döngölni. Olyan érvelési módot használ, amelyben ő a tények híveként, a tények bizalmasaként, a tények uraként tisztességtelen előnyhöz jut azokkal szemben, akiknek ez vagy az a véleményük az ő hatalmáról. A tények a hatalom érvelésében az érvek helyére lépnek: abszolút érvekké válnak az abszolút hatalom mellett. Éppúgy nem lehet cáfolni vagy leváltani őket, mint a hatalmat.

Amikor a hatalom tényekkel érvel, akkor vége a politikának. Amikor a hatalom tényként állít be, tényként mutat fel valamit, akkor voltaképpen egy politikai véleményt öltöztet teljesen önkényesen a tények vértezetébe, egy különös politikai véleményt kíván a többi politikai vélemény fölé tolni azzal az igénnyel, hogy a politikai véleménykülönbséget a ténytisztelők és a ténytagadók különbségeként állíthassa be. Az érvek helyett megjelenő puszta tények, napnál világosabb tények, vitathatatlan tények, ha kicsit megkapargatjuk őket, mindig a hatalom tényének, méghozzá az abszolutisztikus hatalom tényének, azaz kényének és kedvének bizonyulnak.

A tények igazságigénye a modern világban abszolút. Épp ezért, ha ez az igazságigény a politikában jelenik meg, ahol pedig nem volna semmi keresnivalója, ahol eleve nem lehetséges semmi, ami vitathatatlan, megkérdőjelezhetetlen, akkor ez mindig a „tények nyelvén” megszólaló, az oktondi vagy rosszindulatú véleményeket az igazság tényeivel letorkolló hatalom abszolutisztikus uralmi igényét fedi fel. Minél abszolutisztikusabb hatalomra tör egy párt vagy politikai vezető, annál inkább előtérbe kerül retorikájában a „ténybeszéd”, vagyis annál nagyobb előszeretettel folyamodik „vitathatatlan tényekhez” a vitatható, értetlenkedő, ostoba vagy ellenséges véleményekkel szemben.

Mivel a politika eredendően nem a tények, hanem a vélemények − vélekedések, érvelések, értelmezések, belátások és egyezkedések − világa, a tényekkel való retorikai operálás arra szolgál, hogy a hatalom birtokosai kivonják magukat a vélemények nyilvánosságának nyomása, kritikája, ellenőrzése alól, a vélemények fölé tolják magukat és minden velük szemben megfogalmazott véleményt már azzal rossz hírbe hozzanak, hogy hát hiszen ez csak vélemény, egy egész hadosztálynyi tény viszont egyöntetűen és napnál világosabban egészen mást mutat és mást mond.

A politika tényszerűsítése, bármi legyen is ennek konkrét tartalma, mindig a véleményszabadság szűkítésére, a szabadságintézmények korlátozására vagy felgöngyölítésére fut ki. Ne feledjük, hogy a XX. század totalitárius diktatúráinak vezetői is egytől egyig a tények talaján álltak. Tényekkel támasztották alá hatalmukat és tényekkel bunkózták le ellenfeleiket is: a fajbiológia tényeivel, a történeti materializmus tényeivel, a gazdaságtudomány tényeivel. „A tények makacs dolgok!” − hajtogatta a „tudományos szocializmus” államának vezére, Sztálin is, korlátlan önkényuralma tényét a tényekből vezetve le könyörtelenül.

Az abszolút hatalomnak abszolút igazságérvényre van szüksége, és ha ezt nem találhatja már meg a vallásokban, akkor a tudomány tényeivel állítja elő. A tények racionalitásával igazolja az abszolút hatalom irracionalitását. Így eshet aztán meg, hogy a magát a politika fölé emelő, a politikai vélemények nyüzsgő sokféleségét és eleven küzdelmét tényszerűen megvető, gyakorlatilag pedig korlátozó vagy felszámoló abszolút hatalom tényekre alapozott ésszerűsége újra meg újra a legnagyobb politikai esztelenségeknél lyukad ki és a legnagyobb társadalmi szerencsétlenségekhez vezet.