Mindenki talál képességeihez, érettségéhez illeszkedő tevékenységet: bármikor bekapcsolódhat a különböző korcsoportok játékába, ennélfogva a társainál kissé előrébb tartó, vagy a lassabb fejlődésű, netán fogyatékkal élő gyermek is belesimul az összképbe. A vegyes csoportban a testvérkapcsolatok is fejlődhetnek: erősödhet kötődésük, ugyanakkor oldódhatnak az egymás közti görcsös feszültségek is. Tökéletes választás mindazok számára, akik egyéni foglalkozást, toleráns, nyugodt légkört, egyéni tempójuknak megfelelő, játékon, utánzáson alapuló tanulást, fejlődést szeretnének biztosítani gyermeküknek.

Az ideális 15–20 fő helyett azonban – a létszámalapú finanszírozás miatt – gyakran 26–30 gyerek kerül egy vegyes csoportba. Ennek a nevelési formának akkor van létjogosultsága, és csak úgy működhet jól, ha az óvónők figyelme, energiája nem szétforgácsolódik a rengeteg gyerek között, hanem megoszlik. S e kettő között óriási a különbség. Léteznek vegyes csoportok, ahová a huszonhat közé három-négy olyan gyermek is jár, aki a nevelési tanácsadó szakvéleménye alapján két főnek számít, de előfordul speciális nevelési igényű is, aki „hármat ér”. Az ilyen gyerekek után az óvoda nem kap nagyobb összeget, ezért a létszámot nem tudja – a szakmai indokoltság ellenére sem –csökkenteni. Így tehát vannak pedagógiailag akár 30–34 fősnek számító csoportok is, ami a duplája, de jóindulattal is 130 százaléka az ideális vegyes csoportos létszámnak. Az óvónők elszántságát, talpraesettségét, szakmai, emberi igényességét, maximalizmusát és emberfeletti erőfeszítéseit tükrözi, hogy legtöbbjük még így is fantasztikus eredményeket ér el. Minden tiszteletet megérdemelnek! (Anyagit is, de azt mi sajnos nem tudjuk nekik megadni.)

A családias légkör, a fejlődés egyedi menete és léptéke ott valósulhat meg, ahol tizenöt-húsz gyerekre két óvónő és egy dajka jut. Ez esetben néhány fős, átlátható kalákákat lehet kialakítani, ahol mindenki megtalálja az életkori sajátosságainak, érdeklődésének megfelelő elfoglaltságot, az óvónő pedig koordinálja azokat. A befelé forduló, szorongó, visszahúzódó gyermek így tud kibontakozni. Egy hatalmas létszámú vegyes csoportban viszont (ahol Pistikét ötpercenként le kell szedni a csillárról, Jucika kétóránként megszökik a csoportszobából, Ági marokszám eszi a virágföldet, Palika pedig ököllel esik a szomszédjának, ahányszor az óvónő másfelé néz) az ilyen gyerek ugyanúgy háttérbe szorul, mint egy homogén korösszetételűben.

A finommozgásban eltérő fejlettségi szintű három-, négy-, öt-, hatévesek közül bárkihez csatlakozhat a lassabban érő, ügyetlenebb kezű gyerek, és nem frusztrálja, hogy a Panni áttört mintás csipketerítője mellé az ő felismerhetetlen, kutyaól formájú labdáját tűzi ki az óvó néni a faliújságra. Mert ezeket a különbségeket nagyon is érzi ő, rosszul érinti, és gyakran emiatt fordul elő, hogy órákkal később Panni visít az udvaron: „A Jaaancsi meghúzta a hajamaaat!” Megtörtént, hogy homogén korcsoportban egy kislány – akinek az értelmi képességei elmaradtak a kortársaiétól – azzal próbálta felhívni a figyelmet magára, hogy fantasztikus történeteket talált ki. Mindenki kinevette és hazudósnak titulálta. Egy egészséges létszámú vegyes csoportban ez a megszégyenülés talán elkerülhető lett volna. Nem a gyerek képességein változtatna, hanem a közegen, amelyen keresztül a saját személyiségéről alkotott kép kialakul. Ilyen vagyok, s ez nem feltétlenül jó vagy rossz, mert vannak hozzám hasonlóak, de őket sem hülyézik le. A saját korosztályában mindenki sokkal élesebben szembesül a hiányosságaival – különösen nálunk, ahol pontosan előírják, mit kell tudnia a gyereknek –, ami gyakran elmélyíti a csoport közepén és peremén lévő, illetve a pedagógus és a szerényebb képességű gyerek közti szakadékot. Az óriásira duzzasztott csoportokban a legjobb szándék mellett is elsikkad, aki képtelen felhívni magára a figyelmet, beül a sarokba, vagy halk szavú, viszszahúzódó.

Az óvodapszichológusokat gyakran ostromolják a szülők: mik a vegyes csoport előnyei és hátrányai? A választ a fentiek ismeretében nem lehet nyugodt lelkiismerettel megadni. Nem mondhatja azt egy magát valamire tartó szakember: „Anyuka, nézzen be a nyolcasba, ahol három hiperaktív, egy magatartászavaros és egy autista gyerek van a huszonhat között. Ez a vegyes csoport ideális az ön csemetéjének; személyre szabott fejlesztés, egyéni foglalkozás, érzelmi biztonság”. Ehelyett az óvó nénik mindennap hálát adnak az úristennek, ha senkinek nem törik el semmije, és ők is ép elmével érnek haza.

Szintén fontos – s a rendeletalkotók által notóriusan negligált – tényező az egy főre jutó négyzetcentiméterek száma. Egy átlagos csoportszoba kb. 40 négyzetméter. Az eredeti, több évtizedes – mára eltüntetett – szabályozás gyerekenként két négyzetmétert írt elő. A mai zsúfoltság az érzékeny, sérülékeny gyerekből pszichiátriai kórképnek is megfeleltethető tüneteket válthat ki. A hatéves, két főnek számító Dani vegyes csoportba járt, huszonhatodmagával. A zaj, a tömeg annyira megviselte, hogy az autizmus szinte összes tünetét produkálta. Szülei elvitték a nevelési tanácsadóba. A szobában (körülbelül tíz négyzetméter), ahol ketten voltak, a fiú oldott, mosolygós, közlékeny volt, egyből a játékpolchoz szaladt, barátságos beszélgetésbe elegyedett a pszichológussal. A közoktatási törvény 2008-as módosítása alapján a többcélú (óvodai és bölcsődei feladatokat is ellátó) intézményekben az előírt terület gyerekenként három négyzetméter, aminek betartása (és betartatása) vagy óriási, 80 négyzetméter körüli csoportszobákat, vagy nyolc-tíz fős csoportokat kéne hogy eredményezzen. Nos, az átlagos óvodában nincs sem ez, sem az.

A szerző újságíró, tanár, pszichológus