„...A hatóságok már megkezdték országszerte az üzemeltetők működési engedélyeinek, valamint a rendezvények helyszíneinek bejelentett és tényleges méreteinek ellenőrzését. A razziák során vizsgálják a menekülési terveket is, az ellenőrzéseket havonta megismétlik... most azok a jogvédők hiányolják a rendőri jelenlétet a szórakozóhelyeken, akik korábban kifogásolták azt" - nyilatkozta Hatala József országos főkapitány a Hír TV Sziluett c. műsorában. Utolsó mondatának második fele akár rám is vonatkozhatna. 2006 őszén jómagam észrevételeztem ugyanitt: „A rend őrei, légmentesen körülzárva a mulatóhelyet, vezényszóra behatolnak, személyválogatás nélkül, pár feltételezett drogterjesztő és -fogyasztó ürügyén az összes vendéget megalázó vizelet- és pupillavizsgálatnak vetik alá... egy nagy tömeg mindenféle szelektálást nélkülöző kollektív gyanúsítottá degradálását már nem lehet kidumálni". (Rendőrvirtus a diszkóban, 2006. október 12.)

Tehát én is a kifogásolók közé tartoztam. Nagyjából ugyanekkor bíráltam Gergényi Péter „impotenciáját tapló brutalitással kompenzáló” rendőrségének módszereit is, mielőtt valaki azzal vádolna, hogy nekem csak a drogosok fájnak, a jobbosok nem (A Vasprefektus fantomtörvénye, Hírszerző, 2006. december 21.). Egy évvel később ombudsmani vizsgálat szögezte le: „Nem kötelezhetik a diszkórazziák során ránézés alapján kiválasztott fiatalokat a rendőrök vizeletminta adására”. (Jogsértő a vizeltetős diszkórazzia az ombudsman szerint. Origo, 2007. 11. 28.)

A főkapitány zárómondatának azonban csak a második része illik rám, az első nem. Én a rendőri jelenlétet abban a tekintetben, ahogy a West-Balkánban lezajlott tragédia után szóba került, továbbra sem hiányolom. A működési engedélyek, a helyszínek bejelentett és tényleges méreteinek ellenőrzése, a menekülési tervek vizsgálata ugyanis nem a rendőrség dolga, hanem a területileg illetékes önkormányzati szakhatóságé, a tűzoltóságé és a katasztrófavédelemé. Még csak az kellene, hogy ennek a tragédiának az örve alatt, melyhez a drognak semmi köze nem volt, visszacsempészhessék a diszkórazziákat. „…a három lányt egyszerűen odapasszírozták a korláthoz a tülekedő emberek – a másik két lánynak egy fikarcnyival sem volt több esélye a túlélésre, mint annak a lánynak, aki előzőleg drogot fogyasztott. Szintén megalapozatlan kijelentés az, hogy a helyiségben tartózkodók esetleg a kábítószeres befolyásoltság miatt nem ismerték fel a veszélyt, vagy emiatt estek pánikba. A budapesti rendőrfőkapitány úgy fogalmazott: »olyan tömeg volt, hogy ahhoz már nem kellett pánik«. Egy ilyen tömegben teljesen mindegy, hogy valaki józan, ittas vagy éppen amfetaminszármazékot fogyasztott: a legtöbb ember tehetetlenül sodródik az eseményekkel” – mutat rá a TASZ közleménye (http://ataszjelenti.blog.hu/2011/01/18/wbpinter).

Az áldozatok hozzátartozói megérdemlik a teljes körű elégtételt, a vétkesek pedig a büntetést. Nem vagyok főállású jogvédő, s nem is mindig azonosulok velük. Jó pár kisebbségjogi, adatvédelmi, nemzetbiztonsági ügyben vitában álltam a doktriner civilekkel. Nem gondolom, hogy a hatóság és a laikus jogvédelem konfliktusában csak és kizárólag a jogvédőknek lehet igazuk. Minden esetet a maga egyediségében kell tanulmányozni. De a West-Balkánügy kapcsán gerjesztődött morális pánik belpolitikai hasznosítása aggasztó tendenciáknak nyit utat. Meghalt három ember, minimum ugyanennyi (vagy még több) személy élete szokott véget érni jóformán minden héten az utakon. De az utóbbi nem „érdekes”, legfeljebb harminc másodperc jut rá a híradókban. Miért? Mert szimpla autóbalesetekre nemigen lehet kurzuskonzervatív, rendpárti demagógiát építeni. A diszkóbaleset azonban remek ürügy a razziarehabilitálásra, hogy a generációs szórakozóhelyekre bűntanyaként csaphassanak le. Hogy – felrúgva a konszenzusos drogstratégiát – akár a kisfogyasztókat, a füves cigit barátaiknak önköltségi áron kínálgató serdülőket is börtönbe küldhessék. (A kormány csaknem felére csökkentette a drogprevenciós keretösszeget, és revízió alá veszi a korábban a Fidesz által is respektált, mi több: 2000-ben, az első kormányzása során alkotott irányelveket. Az illetékes azt mondja: „most a dílerek egy része magát fogyasztónak feltüntetve csúszik ki a törvény kezei közül… nem szeretnének minden fogyasztót kriminalizálni, de a törvény szigorával kell fellépni mindenki ellen, aki a kábítószer terjesztésében jelen van”. Ez éppen elég ok a riasztócsengő megnyomásához. „Hogy ki a terjesztő, azt mi döntjük el” – így dekódolható.) A bigott rendpártiság legfélelmetesebb veszélye, hogymegteremtheti az autokrata rendőrállamiság előfeltételeit. Nem azt állítom, hogy mindig megteremti, azt pedig főleg nem, hogy a dogmatikusan szigorú büntetőfilozófia azonos volna a diktatúrával. Az Egyesült Államok pl. drogügyben drákóian rendpárti, mégsem nevezhető önkényuralomnak. A fogyasztók szankcionálása a drogpiacot persze ott sem korlátozza hathatósan, csak arra jó, hogy az alkalmi szerhasználó fi atal a sitten profi drogossá (s ami abból következik: potenciális terjesztővé) váljon. Ettől az USA még nem lesz rendőrállam. Nálunk viszont nem merném elvetni ennek a lehetőségét. Persze ne Mugabe Zimbabwéjére vagy Lukasenko Fehéroroszországára gondoljunk. S azt sem mondom, hogy a „zsarudespotizmus” feltétlenül nyílt politikai alakot öltene. Másról van itt szó. Van sok minden, ami bizonyos morális nézőpontból elítélendő, de a következetes, rigorózus törvényi üldözése nem indokolt (és nem is célravezető). Ilyen a fiatalkorúak alkohol- és marihuánafogyasztása. Gyakorlatilag nincs olyan középiskolás, aki a két tudatmódosító szerből legalább az egyiket ne próbálta volna ki még jóval érettségi előtt. (Közöttük e sorok írója, aki gimnazistaként a húzósabb bulikon több sört ivott, mint manapság fél év alatt összesen, a füves cigit pedig letüdőznie sem kellett, annyian szívták-fújták körülötte, hogy már a füsttől is simán betéphetett.) Nyilvánvaló, hogy a felnőttek ezt nem tehetik legálissá, ám komolyan üldözni is lehetetlen. Ha egy tizenhat éves kamasz sörözni akar, akkor sörözni fog. Füvezésnél dettó.

Egy rendpárti demokrácia két dolgot tehet. 1. büntet, mint a gép. Mechanikusan, zsinórban, könyörtelenül. Mint a szaúdi vallásrendőrség. Amelyik fiatal iszik, füvezik, azt kirúgni az iskolából, javítóintézetbe, sőt börtönbe vele, de azonnal! Ha ezt következetesen teszik, úgy járnak a kamaszokkal, mint a szesztilalmi Amerika a felnőttekkel. Előbb-utóbb belebuknak önnön prűd stupiditásukba. Jogállamban az életképtelen törvényt diktatórikusan betarta(t)ni nem szabad, sportszerűen viszont lehetetlen. Így aztán a bírók java a tengerentúlon is igyekszik a szigort csöndben elszabotálni a fiatalok esetében. A szülői prevenció nélkül a büntetés ebben az életkorban úgysem old meg semmit, inkább a visszájára fordul. Az első Orbánkormány drogtörvényét a jogszolgáltatók lényegében ugyancsak elsunnyogták. De mi lesz, ha ezúttal a kétharmados, fék nélküli túlhatalom ragaszkodik a szigorhoz? Nos, fiatalok tömegei akkor sem kerülnek rács mögé. Egyszerűen azért, mert nincs hová. A börtönök túlzsúfoltak, új férőhelyekre nemigen van pénz. Hogy mire lehet alkalmas a szigorítás? Fiatalok megzsarolására, egzisztenciális kinyírására például. Mondjuk, a jelenlegi uralommal szembeszegülő liberális fiatalok esetében. Elég, ha egy sértett figura (elhagyott barát/barátnő) bosszúból köp. Diszkórazziákkal, megalázó őrizetbe vételi procedúrákkal hatásosan összetörhető lelkileg bárki.

Nem is kell jogerősen lecsukatni valakit. Elég pár hét előzetes, és a felfüggesztett büntetéssel is együtt járó priusz. Ha az illető meg akarja úszni, vamzert csinálnak belőle. Bűnügyi érdekre hivatkozva létrehozható egy politikai célokra is felhasználható besúgóhálózat. A puha diktatúrák, tekintélyuralmi látszatdemokráciák rendszerint nem politikai okból veszik őrizetbe azt, akinek nem tetszik a pofája. A Kádár-rendszerben a valutabűncselekmény és csempészet volt a sláger. Akkor a hiánygazdaság abszurditásai csináltak sokakból bűnözőt, holnap esetleg a betarthatatlanul szigorú jog. A húszas-harmincas fiatalok egy része számára majdhogynem természetes a prostitúció igénybevétele. Többtucatnyi online portálon hirdeti magát sok száz nő (s egyre több férfi is), akik – az illegális és tragikus kényszer-prostitúcióval szemben – önként, üzleti alapon dolgoznak. Ekkora iparág csak úgy tud nyereségesen üzemelni, ha kiterjedt réteg veszi igénybe. Mi sem lenne egyszerűbb értékfundamentalista kormányunk számára, mint (az ortodox feministák kérésének engedve) büntetni-üldözni az örömlányok/fiúk klienseit. És valahogy majd mindig azok buknak le, akik a Vezénylő Tábornok seregével szemben állnak. S akkor majd cinikus vigyorra húzódnak az illetékes orcák: „Mi nem diszkriminálunk, csak az erkölcstelen bűnözőkre csapunk le!”

Hasonló lehetőséget kínálnak a szoftverrazziák is. Magyarországon alig van számítógép, amelyen ne lenne „illegális” program. Fájlcserélő, tartalommegosztó, szoftver-bolhapiaci oldalak tömege kering a világhálón. Ha egy zeneszám, mozifilm, operációs rendszer kijön, órákon belül felbukkan a kalózverzió. Gyakorlatilag nincs fiatal, aki ne töltött volna le ilyet. Mindenki tudja, hogy ezt képtelenség úgy üldözni, mint egy fizikai lopást. De lehet majd egy Szoftverhatóság, amely – fatális egybeesés – pont a független szerkesztőségekben, kritikus bloggerek lakásán foglalja le a gépeket.

Mindezzel nem akarok ijesztgetni, pláne nem tippeket adni. Csak azt akarom jelezni: ne legyenek illúzióink. Nem kell ide nyílt politikai önkény, sem az uniós keretjog brutális áthágása. Néhány köztörvényes paragrafus rosszindulatú módosítása is megteszi. Mert a diktatúra atmoszférája ott is létrehozható, ahol formailag (sőt, részben gyakorlatilag is) demokrácia van.

A szerző közíró

– Viszont ha nem hagyjuk magunkat megvesztegetni, joggal érhet minket az a vád, hogy az erős kéz és a rendőrállam hívei vagyunk!