A mai magyar politikai élet irányítói hatalomra kerülésük után rendre el szoktak látogatni a gyors ütemben fejlődő Kínába, és ilyenkor menetrendszerűen lábra kapnak olyan híresztelések, hogy Peking nagyarányú magyarországi befektetésekre készül. Hol az terjed el, hogy európai hídfőállásuk lehetnénk, hol az, hogy raktárbázisuk.Mindegyik variáció mögött ott sejlik az a kimondatlan vágyunk, hogy csak úgy mellékesen államadósságunkat is kifizetik, kihúzva minket a slamasztikából. Gyorsan ki szokott derülni, hogy szó sincs ilyesmiről.

Az Orbán-látogatás körül újra felreppenő híreszteléseket alaposan beárnyékolja a történetnek ez az előélete. Mégis egyetértek Béndek Péternek azzal a feltételezésével, hogy az új magyar miniszterelnök koncepciójában a kínai kapcsolat fontos stratégiai elem. Ezúttal tehát nem múló lelkesedésről, újságírói kitalációról van szó.

Az ilyenfajta kapcsolatokhoz azonban két félre van szükség, és én a kínai szándék nyomát egyelőre nem látom. Ma Magyarországon egy két évtizeddel ezelőtt létrejött kínai kolónia maradványa él még, annak is egyfajta második nemzedéke, amelynek tapasztalatai szinte kizárólag a ruházati kereskedelemre koncentrálódnak. Legfeljebb az adott időszakban felnevelkedett fiatalok magyarnyelv-tudása képvisel még valamennyi konvertálható szellemi tőkét. Önámítás, ha azt hisszük, hogy ez az általunk hosszú éveken át módszeresen szétvert kolónia valami félelmetes vonzerőt jelentene a távol-keleti befektetők számára. Ma már Európa számos országában élnek nagyobb, több irányban felhasználható kolóniák. Amíg nem számoltuk fel saját iparunkat, addig lett volna még mit eladnunk a kínaiaknak, de ma már csak a szél fütyül legjobb esetben is raktárépületté avanzsált egykori gyáraink fölött. Léteznek persze zöldmezős beruházások is, ám ha Kína ilyenekre elszánná magát hazánkban, azért, ahogy Béndek Péter bölcsen utal rá, ismét csak szuverenitásunk részbeni feladásával kell fizetnünk. (Mindez persze alapvetően a külpolitikai koncepció kidolgozóinak gondja.)

A magyar–kínai kapcsolatok hat évtizede alatt alapvetően a kínaiak válogatták ki a rendelkezésünkre álló szűk keretből azokat a magyar termékeket, amelyeket meg akartak vásárolni. Ennek a folyamatosságát a rendszerváltással magunknak sikerült megtörnünk. Ha ma egy kínai külkereskedő az útjaikról ismert magyar autóbuszok, vagy a kikötőikben olykor még látható daruink, hajóink gyártóját keresnék, a nyomát is bottal üthetnék.

Ahhoz, hogy a kínai–magyar gazdasági kapcsolatokat hathatósan fel lehessen lendíteni, a jelenleginél kiterjedtebb intézményrendszerre, alaposabb előkészületekre lenne szükség.

Az előző kormányzat idején működött egy stáb, amely a Kínával való kapcsolatokat felügyelte, de ezt okkal-ok nélkül kormányfüggőnek minősítették, és megszüntették. Pedig ilyesmi nélkül a dolog nem megy.

Ennek az írásnak nem lehet feladata, hogy konkrét ötleteket adjon a gazdasági kapcsolatok kibontakoztatására. Annyi azonban felületes áttekintés után is látható, hogy Kína saját ellenőrzése alatt álló útvonalak létesítésére törekszik Európában, érdemes lenne tehát megvizsgálni, hogy ezeknek az utaknak, vasutaknak a létesítésében milyen közreműködésre volna lehetőségünk. Az elmúlt években Kína nagyon nagy lépést tett előre a kommunális beruházások terén. Pekingben szinte, Sanghajban teljesen a nulláról indulva több száz kilométernyi metróvonal épült, számos más városban is folyik metróépítés, hatalmas szakembergárda nevelődött ki. Eközben nekünk pénzhiány miatt vissza kellett fognunk a metróépítést, s azt hiszem, hogy lassan a szakember-utánpótlás folyamatosságát sem tudjuk biztosítani.

Meggyőződésem, ha a budapesti metróépítésekbe be akarnánk vonni a kínaiakat, nem zárkóznának el.

Mindez persze alapos és gondos előkészítést igényel, amihez egyelőre nincs se koncepció, se intézményrendszer.

A szerző Kína-kutató