Mert mi a fő baja a magyar agrárvilágnak? A teljesítményhiány. Ma a mezőgazdaságunk a benne rejlő lehetőségeknek nagyjából a harmadát produkálja, és ezért szereplői többségének kevés a jövedelme. Feszítő állapot. A 2010-es év ezt a harmadot sem fogja elérni, és az új esztendő sem kecsegtet semmi jóval.

Mi okozza a teljesítményhiányt? Okokból van egynéhány. A legfontosabbak:

A legsikeresebbnek tartott termékek –búza, kukorica, napraforgó, repce – termésátlaga olyan alacsony, hogy a szakadék aljáról nézünk fel a világ élvonalára. Elérhetetlen. A siralmas helyzet azonban nem istencsapása. A tavalyimezőgazdasági öszszeírás szerint csaknem 567 ezer egyéni gazdaság és 8800 társas vállalkozás működik az ágazatban. Az egyéniek átlagos „birtokmérete” 6,2 hektár, s kétharmaduk egyhektáros még kisebb. Az összes mezőgazdasági területük 84 százalékát nyolc százalékuk műveli, egyenként 10–300 hektárt. Ez a birtokszerkezet garantálja, hogy csak a legfelső réteg legyen képes innovációra vagy legalább az ismert technológiák precíz megvalósítására. Általános a forgóeszközhiány, és ez szintén behatárolja a gazdálkodás színvonalát. E gazdálkodó réteg 91,2 százalékának sem felső-, sem középfokú mezőgazdasági végzettsége nincs!

Honnan lenne teljesítmény?

A helyzetet jól ismerő szakértők szerint a társas gazdaságokban is túl gyakori a dilettáns menedzselés. Az átlagos birtoknagyság magasabb, mint az egyénieknél, de igen soknál szintén jellemző a tőke és a forgóeszköz hiánya. Mégis e vállalkozások adják az ágazat produktumának nyolcvan százalékát, mert a kor színvonalán termel az üzemek cirka negyede. Az átlagos hozamok szintjét emelik, de nem ők határozzák meg.

A fentebb felsorolt, relatíve sikeres termények jelentik a mezőgazdasági exportunk vázát, főleg, ha a világpiacon kialakult árak kedvezőek, és ki is tudjuk szállítani a tonnák millióit. Az állattenyésztés azonban a rendszerváltozás óta valóban világháborús károkat szenvedett, és ma bekövetkezett az a szégyenletes állapot, hogy nettó importőrré váltunk állati termékekben. (Emlékeztetőül: a hetvenes években az egy főre jutó csontos hús termelésében a világon a harmadik helyet foglaltuk el, hatalmas exporttal, import nélkül.) Mára az egész mezőgazdaság egyensúlya megbillent, az ágazat féloldalassá vált, főként a sertéshizlalás sorvadása miatt. Az egykor tizenegymilliós állomány a friss összeírás szerint 3,1 millióra csökkent. Nem fogunk éhezni, de nem tud olyan kevés kukoricánk teremni, hogy ne kelljen exportálni. Az abrakfogyasztók (a sertés mellett a baromfi) nem képesek a terménynek legalább a zömét megenni. Kevesen vannak rá.

A gondok jelen vannak a zöldség- és gyümölcstermesztésben is. Ezek nem igazán exportorientáltak (kivéve, ha a szintén kombájnolható csemegekukorica jól eladható), és nem is a hazai élelmiszer-feldolgozók jelentik a fő termelési célt, hanem a nagybani piacok. A láthatatlanság. Az átvilágíthatatlan sötétség. A feldolgozók pedig sorvadoznak.

Egy ütőképes mezőgazdaságot két évtized alatt sikerült teljesítményhiányos ágazattá zülleszteni, és ebben a politikus ensemble valamennyi szereplőjének megvan a maga vétke. Kár, hogy eddig egyetlenegy sem ismerte el a tévelygéseit, bizonyítva, hogy a szégyenérzet nem magyaros tulajdonság. Az agrárvilág élesztgetése még el sem kezdődött, ám várhatóan nem lesz bornyúszájú inges aratóünnep. Most a friss kérdés az, miként fog bele ebbe az új nevén Vidékfejlesztési Minisztérium.

Egyes fő-fő kormányosok szerint a mezőgazdaság rendbetétele nélkül nem oldhatók meg a vidék gondjai. Ez némi finomítással igaz, hiszen Győr és Békés megye összehasonlíthatatlan, bár mindkettő vidéknek számít. Másrészt viszont izgalmas ellentmondás, hogy noha a hazai nemzeti össztermékben az agrárvilág mindössze 3-4 százalékos súlyt jelent, még sincs más olyan terrénum, amely legalább négymillió polgártársunk életminőségét érintené.

A kormánynak – és fájdalom, az előzőknek is – legfontosabb célja volt, hogy az Európai Unió hagyja jóvá a külföldiek földtulajdonszerzésének tilalmát további három évre. Ez végül sikerült, az unió rábólintott. Kérdés, hogy kinek győzelem ez. A Magosznak biztosan. Ez a szervezet tűzte zászlajára a külföldiek beengedésének további tilalmát. Ez a meghosszabbított állapot a földtulajdonos százezreknek biztos nem jó, mert nem tudják eladni a földet, hisz tőkeerős vevők hiányában alacsonyak az árak, de még rosszabb az országnak. Az ágazat egyensúlyának megközelítéséhez becslésem szerint 2500–3000 milliárd forintnyi befektetésre lenne szükség – főképpen a sertéshizlalásban –, és ennyire belső forrásból még akkor sem lesz képes az agrárvilág, ha az Európai Unió vaskos támogatásokat nyújt hozzá. Sőt, a töredékére sem! A kiegyensúlyozás tehát egy időre lebénult.

A helyzetet súlyosbítja a hazai bürokrácia, a magyaros gondolkodás, a sárga irigység faktor és a szokásos hecckampányolás. Egy példa. A Pest megyei Újhartyánban egy holland vállalkozás a sertéstelep helyén új telepet akar építeni, évi ötvenezer vágóállat kibocsátásával. Ekkora üzem nincs még az országban, viszont szükségünk lenne rá. Mi az, hogy szükségünk! Több száz ilyen kellene! A hollandok aztán megtapasztalhatták a magyaros ügyintézést, a fellebbezéseket, az egyesületi beadványokat, tiltakozásokat és az időhúzás számtalan válfaját. Ha végre betelepíthetik majd állatokkal az ólakat, akkor is keserű marad a szájuk íze. Ez a vállalkozás nagyobb földtulajdon nélkül kíván sertést hizlalni, de ez kivétel. A többiek – az általános európai gyakorlatnak megfelelően – a saját földjeiken kívánják megtermelni az abrakot. A tulajdonszerzési tilalom meghosszabbításával ez további három évig lehetetlen, az ágazat egyensúlya addig nem javulhat.

Az agrárirányítást uraló Magosz és a kormányzó konglomerátum mindent megnyert az agrárvilágban, amit nagyon akart. A minisztérium vezetői sosem felejtik el megemlíteni, hogy a vezérfonaluk a kistermelők támogatása. A miniszter egy újabb nyilatkozatában háromszázezer új munkahelyeket ígért a következő évtizedre. Ez indokolt is lenne, mert a perifériákon élő 700-800 ezer szakképzetlen polgártársunknak semmi más reménye nincs a rendszeres keresetre és a nyugdíjjogosultság megszerzésére a mezőgazdaságon kívül.

Csakhogy a kistermelés az elmúlt két évtizedben egyetlen munkahelyet sem teremtett. Legalábbis legálisat nem. Eztán sem fog. Nem arra való. A lényeg mindenesetre az, hogy a kistermelők ajnározása – a háztáji gazdaságok egykori sikereiről ábrándozva – antikapitalista érzelmeken alapul. Ez nagyon tetszik a magyar gazdának. Az kevésbé, hogy a jövedelméből nem képes úgy élni, ahogyan szeretne. A kapitalizmust lehet bírálni, lehet utálni. Egyet nem lehet: nem tudomásul venni. A gördülő úthengert nem mi hajtjuk, és puszta tenyérrel lehetetlen megállítani. El is taposhat. A közeg, amelyben élünk, roppant kemény világ. Törvényeit kétharmados többséggel sem lehet hatályon kívül helyezni.

A Magosz hangadói éveken át hetvenkedtek, hogy ők tudják, ők jobban tudják, mit kell tenni a mezőgazdasággal. Itt az alkalom: megmutathatnák. De nincs mit mutogatniuk. A miniszter szerint a következő hónapokban kidolgoznak egy agrárstratégiát. Ezek szerint eddig nem volt. Meglátjuk. Mindenesetre nyolc hónapnyi kormányzás után a mezőgazdaság idült bajait gyógyító, felzárkóztató agrárpolitikának a nyomai sem látszanak.

A szerző publicista