Elolvasva cikkét, az olvasóban felmerül a kérdés: vajon el tudná-e képzelni Hefty, aki szerint Kornai hamis, idealizált képet fest a nyugati demokráciákról, hogy amikor a karlsruhei alkotmánybíróság megsemmisíti például az adótörvénynek azt a részét, mely korlátozza az ingázók útiköltségének levonhatóságát (ahogy ezt néhány éve tette, többletkiadást okozva a költségvetésnek), válaszul a Szövetségi Gyűlés úgy módosítja a német alkotmányt, hogy az alkotmánybíróság az adótörvényt többé ne bírálhassa felül, majd újra elfogadja a megsemmisített törvényt? El tudná-e képzelni, hogy Wulff szövetségi elnök beszédeiben rendszeresen állást foglaljon a kormánykoalíció és az ellenzék által leginkább vitatott kérdésekben, s elnökként korábbi pártjának, a CDU-nak érvelését ismételje meg? El tudná-e képzelni, hogy a kormánypárti képviselőjelöltből lett főállamügyész által vezetett intézmény ne indítson nyomozást olyan korrupciógyanús ügyekben, amelyek a párt számára kínosak lehetnek? El tudná-e képzelni, hogy ha a Sachverständigenrat, a gazdasági szakértői tanács állásfoglalása nem tetszik a kormánynak, feloszlatja azt? El tudná-e képzelni, hogy a Tagesschau és a Heute, a két közszolgálati televízió, valamint a Deutschlandfunk hírműsorait központilag a DPA hírügynökség szerkesztőségében készítsék, melynek vezetőjét a kormánypárti médiahatóság parlamenti képviselőből lett vezetője nevezi ki? El tudná-e képzelni, hogy a késő esti Tagesthemen vagy Heute-Journal műsorokban csak a kormány politikusai szerepeljenek, az ellenzékiek nem, és a műsorvezetők csak alákérdezzenek nekik, de kellemetlen kérdéseket sohasem tegyenek fel?

Nyilván nem tudna ilyesmit elképzelni: a Bundestag nem nyúl Karlsruhe jogköréhez, a szövetségi elnök nem viselkedik az őt jelölő párt propagandistájaként, az ügyészség minden gyanús ügyben elindítja a nyomozást, a Sachverständigenrat álláspontját a kancellár köszönettel tudomásul veszi, az ARD és a ZDF híreit egymástól és a DPA-tól függetlenül szerkesztik, politikai magazinműsoraikba pedig kormánypárti és ellenzéki politikusokat egyaránt meghívnak, és egyforma kíméletlenséggel faggatják őket. Azért van ez így, mert Németországban a többi plurális demokráciához hasonlóan érvényesül a szabadság garanciája, a hatalommegosztás (Gewaltenteilung) elve, amit az alapjogok tisztelete, állam és egyház elválasztása és a parlamenti demokrácia mellett az európaiság kritériumai között sorolt fel Helmut Schmidt egykori kancellár a hamburgi Zeit december 16-i számában megjelent és a Népszabadságban is közölt cikkében. Ugyanígy tekinti Kornai János is a demokrácia kritériumának, hogy „a hatalmi ágakat szigorúan szétválasztották”. A modern világban a hatalmi ágak elválasztását a negyedik hatalmi ágnak tekintett sajtó szabadsága, benne a közszolgálati média függetlensége egészíti ki.

Kornaival vitázva Hefty azzal érvel: Németországban is a nagy pártok osztoznak az alkotmánybírói helyeken, ott is a pártok (a tartományi miniszterelnökök) döntenek a közszolgálati televízió vezetéséről, hogy korábbi párttisztségviselő a számvevőszék elnöke. Arra is hivatkozik, hogy a kancellár és a Bundestag elnöke is a vezető kormánypárt tagja, de ez utóbbi hivatkozásnak nyilvánvalóan nincs értelme, ez a parlamenti demokrácia velejárója, aminek nincs köze a hatalmi ágak elválasztásához. Senki, így Kornai sem kifogásolja, hanem természetesnek tartja, hogy a választásokon győztes párt adja a miniszterelnököt és az országgyűlés elnökét. Kornai azt kifogásolja – mint oly sokan Magyarországon és külföldön –, hogy a választásokon győztes Fidesz nemcsak a kormányzást veszi kezébe – ami természetes –, nemcsak a törvényhozást, hanem mindazokat az állami intézményeket – az

Alkotmánybíróságtól a Számvevőszékig –, amelyeknek a kormány és a parlamenti törvényalkotás ellenőrzése a feladatuk, és azokat is – a közszolgálati médiát, az ügyészséget és hamarosan a jegybankot –, amelyeknek a kormánytól, a parlamenti többségtől függetlenül kell ellátniuk a maguk feladatát, így garantálva valamenynyiünk szabadságát.

Hogy megérthessük a vitát, induljunk ki a politikai rendszerek összehasonlításából. Vajon vitatja-e Hefty Helmut Schmidt és Kornai János állítását, miszerint a nyugati demokráciákat többek között a hatalmi ágak elválasztása különbözteti meg a világ tekintélyelvű és totalitárius rendszereitől, amelyekben nem plurális, hanem monolit hatalmi struktúra működik? Az olyanoktól, mint amilyen az 1945 előtti Németország, az 1989 előtti Magyarország és NDK volt? A monolit hatalmi struktúra azon alapul, hogy a tisztségviselők kinevezése az egyetlen uralkodó párt illetékes szerveinek jóváhagyásától függ, és a továbbiakban is a párt előtt van beszámolási kötelezettségük, tehát mindenben a párt elvárásaihoz igazodnak, ami abban a rendszerben normává válik. Ezzel szemben egy demokratikus rendszerben a hatalmi ágak elválasztása érvényesül, amely különféle garanciákra épül: a vezetők kiválasztásának módjára és a rájuk vonatkozó összeférhetetlenségi szabályokra, az intézmények törvényekben meghatározott működési módjára, valamint a politikai életben nagyon fontos íratlan szabályokra, normákra. Az angol BBC vagy a német ARD és a ZDF elsősorban az ilyen íratlan szabályok alapján marad politikailag semleges, mint ahogy a német államfő, főállamügyész vagy számvevőszéki elnök is mindenekelőtt mint alkotmányos normát követi a pártpolitikai függetlenséget. Régi demokráciákban ez a legfontosabb biztosíték, és ezt erősítik meg a formális jogi biztosítékok, összeférhetetlenségi szabályok és a kinevezés rendjében szereplő szabályok.

Magyarországon, egy új demokráciában, ahol a közélet szereplői csak kóstolgatják a demokratikus normákat, melyek még nem váltak mindenki által elfogadott íratlan szabályokká, 1989-ben és a következő években az „alapító atyák” szigorúbb garanciákat igyekeztek kialakítani a kormánytól és parlamenttől független intézmények vezetőinek kiválasztására. Ilyen szabályok mondják ki, hogy aki parlamenti képviselő volt, nem lehet alkotmánybíró, hogy aki párt vezető testületében tevékenykedett, nem lehet a számvevőszék elnöke, ilyen szabályok kötik kétharmados többséghez e tisztségviselők megválasztását, és bízzák egyes tisztségviselők jelölését a parlamenti pártok paritásos jelölőbizottságára.

Ha Hefty elfogadja a plurális demokrácia és a monolit rendszer ilyen megkülönböztetését, akkor nem kerülheti meg a kérdést: vajon az, ami Magyarországban az elmúlt háromnegyed évben történt, továbbra is összhangban van-e a hatalmi ágak elválasztásával, vagy elmozdulást jelent a monolit hatalmi szerkezet felé?

Vajon mit gondol arról, hogy a fideszes parlamenti többség az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozásával bosszulja meg, ha a bírák megsemmisítik a 98 százalékos különadóról szóló törvényt? Vagy arról, hogy felszámolják a Költségvetési Tanácsot, amiért visszafogott, de kritikus véleményt mond a kormánytöbbség költségvetéséről? Hogyan ítéli meg azt, hogy az alkotmánybírák és a számvevőszéki elnök jelölésénél megváltoztatták azt az alkotmányos szabályt, illetve jogszokást, amely a kétharmados többség hatalmát is korlátozta volna? Mit szól ahhoz, ha a mindenre kiterjedő hatókörű médiahatóság élére a miniszterelnök kinevezettje kerül, s a médiahatóság vezetésében felszámolják a kormánytöbbségtől való függetlenséget biztosító paritásos elvet? Nehezen tudom eléképzelni, hogy ha Hefty felteszi magának ezeket a kérdéseket, ne látja be, hogy ami Magyarországon történik, az határozott elmozdulást jelent a plurális demokrácia felől a monolit berendezkedés felé. Hefty párhuzamot von a Fidesz kétharmados többsége és a bajor CSU-nak 2003-ban, egy ciklusra elért kétharmados többsége között. Nem említi, hogy a CSU arányos rendszerben, a választók kétharmadának támogatásával érte ezt el, míg Orbán pártlistájára csupán a választók 53 százaléka szavazott. A fő kérdés azonban nem ez, hanem az, hogy mire használták a kétharmados többséget. Edmund Stoiber bajor miniszterelnök nem írt új alkotmányt Bajorország számára, nem korlátozta a bajor alkotmánybíróság hatáskörét, nem vezetett be visszamenőleges hatályú törvényeket, nem alakította át gyökeresen a választási rendszert a maga előnyére a kétharmad birtokában. Hiába volt a CSU-nak kétharmada, a német, benne a bajor közéletben mélyen meggyökeresedett demokratikus normák ezt akkor sem tették volna lehetővé, ha netán Stoiber akarta volna, már csak azért sem, mert pártja, a CSU nem vezérpárt, hanem demokratikus párt. A bajor párhuzam tehát téves. Hasonlóképpen alaptalan Helmuth Kohl tizenhat éves kormányzására hivatkozva elfogadni Orbán szándékát a húsz évig megőrzött hatalomra: Kohl és a CDU–CSU ugyanis a sikeres gazdaság- és társadalompolitikával, és nem a jogrendnek a hatalom bebiztosítását célzó átalakításával érte ezt el, semmiben sem korlátozta az ellenzék játékterét, a sajtó szabadságát, a szövetségi kormány és a parlamenti többség alkotmánybírósági ellenőrzését, miként azt Orbán teszi. Merthogy Németország szilárd demokrácia.

Mellesleg csodálkozom: milyen alapon oktatja ki Hefty Kornait közgazdaságtanból. A szociális piacgazdaság rokonszenves és sikeres gazdaság- és társadalompolitikai program, amelynek megvalósulása nem érinti azt a tényt, hogy azoknak az országoknak a gazdasági rendszerét, amelyekben a termelés magántulajdonban levő vállalatokban folyik, ahol a munkát végzők bérmunkások, ahol az árak és a bérek a piacon alakulnak ki, ahol az erőforrások allokációja a tőkepiacon dől el, kapitalizmusnak nevezi a közgazdaságtudomány Frankfurtban is és Budapesten is.

Mintha igazolódna, amit frankfurti előadásaim elején szoktam elmondani diákjaimnak: a rendszerváltás után két évtizeddel is érdemes megismerkedniük a szocialista rendszerrel, már csak azért is, mert az összehasonlítás alapján jobban megértik azt a rendszert is, amelyben Németországban élnek.

A szerző közgazdász

Marabu rajza