Január 4-én Bayer Zsolt, a Centrális Erőtér Ötös Számú Tagkönyvének Tulajdonosa az alábbi remekkel örvendeztette meg a Magyar Hírlap olvasóit: „Magyarországból »bűz árad« – írja valami Cohen névre hallgató, bűzlő végtermék valahonnét Angliából. Cohen meg Cohn-Bendit meg Schiff. (…) A legtöbben pedig azt gondolják, hogy ez valami újdonság, s hogy ilyen hadjárat még nem volt. Botorság. Nincs új a nap alatt. Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben…”

Hogy e pár sor – különös tekintettel a felsoroltak zsidó voltára plusz zsidó hangzású nevére, továbbá az 1919–20-as fehérterror egyik leghírhedtebb helyszínének, Orgoványnak az említésére – színtiszta antiszemita szöveg, ez nem kérdés: még az utóbbi időkben meglehetősen aluszékony www.antiszemitizmus.hu is foglalkozik vele. Arra sem érdemes sok szót vesztegetni, hogy undorító-e. Nem kérdés: végtelenül, sag schon.

A kérdés az, hogy a sajtószabadság megér-e annyit, hogy Bayer Zsolt – vagy a nem kevésbé kiváló, újabban a Fidesz-szimpatizáns Csurka István, esetleg a szintén kitűnő Pörzse Sándor – szabadon kifejthesse gyakran Virradat-kompatibilis véleményét vagy Bayert – több panasznak helyt adva – marasztalja el a médiahatóság. (Csak fiataloknak: a Virradat a harmincas évek végén virágkorát élő, de 1944 végéig megjelenő nyilaslap volt.)

Igen, a sajtószabadság megér ennyit. Megér annyit, hogy Bayert a médiahatóság ne marasztalja el.

Tekintsünk most el attól, hogy a nyomtatott sajtóra csak július 1-jétől vonatkozik az új médiatörvény, tehát Bayert, illetve a Magyar Hírlapot eleve nem büntetheti meg a Szalai elvtársnő vezette magas testület. Van okunk feltételezni, hogy Bayer fél év múlva is megörvendeztet minket hasonló szövegekkel. Hadd gyűlölködjék akkor is, büntetlenül.

Az idevonatkozó szabadelvű téziseket nehéz lenne annál pontosabbanmegfogalmazni, mint ahogy bő hét éve Kis János és Sólyom László e lap hasábjain leírta őket, zsinórmértéknek tekintve az Alkotmánybíróság híres, a szólásszabadság határait rendkívül tágan megszabó 30/1992-es határozatát. Idézzük: „Semmiféle jogi szigor nem pótolhatja a gyűlölködő beszéd viszszaszorításának legfontosabb eszközét: a politikai választ. Ha Magyarországon is eljutnak oda a dolgok, hogy nem lesz helye a magukra adó emberek társaságában annak, aki nyilvánosan zsidózik és cigányozik, akkor – de csakis akkor – a gyűlölködő beszéd oda kerül, ahol a helye van: a politikai és társadalmi élet legszélső peremére. Ehhez hatalmas erőfeszítésekre lesz szükség, amiből az államnak, a politikai pártoknak és a demokratikus érzelmű polgároknak egyaránt ki kell venniük a részüket. (…)

Az alapvető alkotmányos jogokat nem emberségteljesítmény alapján osztogatják. Ezek a jogok mindenkit megilletnek, pusztán azért, mert ember. Mindenkinek joga van hozzá, hogy megkísérelje személyes állásfoglalásával alakítani a közfelfogást. Annak is joga van ehhez, aki megvetésre méltó, előítéletes nézeteket kíván népszerűsíteni. Mindaddig, amíg nézeteinek terjesztése nem jelent nyilvánvaló és közvetlen veszélyt mások személyiségi jogaira, biztonságára, szabadságára, testi épségére vagy tulajdonára nézve, politikai harcban kell legyőzni őt, nem pedig a szóláshoz való jogától megfosztani.” (Kis János–Sólyom László: Az alkotmány és a szólásszabadság, Népszabadság, 2003. október 11.)

Bayer nagyon pontosan fogalmazott. Nem azt írta, hogy „kéretik mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben”, hanem azt, hogy „sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben”. Vagyis – bár beszéde gyűlölködő – véleményt fogalmazott meg, de nem szólított fel a nyakig történő beásásra. Épp ezért nincs igaza a Bayert a médiahatóságnál feljelentők egyikének, Mayer István professzornak, a Magyar Tudományos Akadémia doktorának, aki január 11-én a Klubrádiónak adott interjújában azt mondta: „Ez egy tömeggyilkosságra való felhívás.”

Persze más, gyakorlatiasabb érvek is szólnak Bayer el nem marasztalása mellett. Legalább három.

1. Ha fél év múlva Bayert egy hasonló agymenése után a médiahatóság elkaszálná, azzal mártírt csinálna belőle: feljelentőinek győzelméről harsogna az úgynevezett jobboldali sajtó. A kommunisták és/ vagy a zsidók újabb győzelméről cikkezne, utóbbiról nyilván inkább kódoltan.

2. Ha Bayert elmarasztalja a médiahatóság, semmi sem akadályozza meg a médiahatóságot, hogy más, szintén erősen fogalmazó cikkeknek – például ennek – a szerzőit és a cikkeket megjelenítő lapokat elmarasztalja. Szalai Annamária nyugodtan hivatkozhatna arra, hogy senkivel nem tesznek kivételt, a szélsőfideszes újságírót éppúgy elkapják, mint – teszem azt – Bauer Tamást, Seres Lászlót vagy az MSZP egyéni országgyűlési képviselőinek ötven százalékát: a nem éppen visszafogott stílusáért méltán közkedvelt Szanyi Tibort.

3. Ha ellenben Bayert felmentik, esetleg a feljelentés eleve a papírkosárban végzi, jelentős, felette igen jelentős kihívás lesz a Nemzeti Együttműködés Kormányával kevéssé szimpatizáló szerzőket, vagy lapokat elítélni. Bayer oly mértékben vetette el a sulykot, hogy egy Bayer-felmentést követő Debreczeni-elkaszálást egyszerűen lehetetlen lenne megmagyarázni.

A már idézett Mayer István a következőt is mondta ugyanebben az interjúban: „Vannak Magyarországon törvények, amiket nem tartunk be.” Mayernek ebben teljesen igaza van, véleménye tökéletesen illeszkedik a Kis–Sólyom szerzőpárosnak a már említett cikkben vázolt álláspontjához: „Amikor a futballstadionban az erőszak nem csupán közvetlenül fenyeget, hanem elszabadulva tombol, miközben az egyik szurkolótábor antiszemita rigmusokkal lelkesíti magát és gyalázza az ellentábort, amelyet a zsidókkal azonosít, nem szabad a garázdaság megállapítása mögé bújni. Ezekben az esetekben nem a törvény hiányzik, hanem az eltökéltség a törvény alkalmazására. Ezt pedig semmiféle jogszabály-módosítás nem fogja pótolni.”

Ha tehát bárki úgy látja, hogy Bayer törvényt sértett – e sorok írója hangsúlyosan nem tartozik közéjük –, kéretik az ügyészséghez fordulni.

Az is van annyira független intézmény, mint a médiahatóság.

A szerző újságíró