Nem hiszem, hogy valaki a felső szinteken akarattal hoz rossz, kellemetlen következményekkel járó döntéseket. Biztos vagyok benne, hogy a döntések mögött elképzelések, hiedelmek húzódnak. Hiedelmek arról, hogy mire van éppen szüksége a társadalomnak, hiedelmek arról, hogy hogyan működik a társadalom és éppen most mivel lehet valamilyen kívánatos irányba mozdítani.

Az erősen ideologikus töltetű vezetés valamilyen átfogó ideológiából vezeti le a tennivalókat függetlenül attól, hogy mennyire alkalmas egy adott ideológia a társadalom működtetésére, ezért alakulnak ki azután konfliktusok a vezetők és vezetettek között. A mi politikusaink az utolsó húsz évben kerülték az ideológiai alátámasztást, csak sorolták a tennivalókat, mint nyilvánvalóságokat, vagy kommunikációs célokat követve jól csengő szólamokat hangoztattak egyik nap ezt, a másik nap azt, különféle személyes hiedelmek alapján. Megéltük, legalábbis az én generációm, az államkapitalizmus néhány előnyét és számtalan hátrányát, aztán gyorsan és kíméletlenül átlendültünk a piaci kapitalizmus örömei és átkai közepébe és érezzük, hogy ez se az igazi.

Mostanság is felsejlik valami a kormány elképzelései közül: erős középosztály, hagyományos értékek, hagyományos rend, erkölcs, szorgalmas munka, pihenés, erényes szórakozás. Még a végső céllal is lehetne vitatkozni, nem biztos, hogy illik a globalizációba, de az igazi probléma a hozzá vezető út. Valahogyan az a szörnyű sejtésem, hogy azt képzelik vezetőink, hogy a jó szándékkal elképzelt rendszert simán be lehet vezetni. Mintha egy közepesen bonyolult komputerrel lenne dolguk, rosszak benne a programok: a képernyőn elégedetlenség, pornó és balkáni állapotok mutatkoznak. Egyszerű a megoldás! Cseréljük ki a memóriaegységeket, a programnyelvet és holnap már az új szabályok szerint működik mint a kisangyal.

Édes jó barátaim! A társadalom kerekei nem úgy forognak mint egy komputeré és sokkal-sokkal bonyolultabb is annál. Egységeit, az embereket csak 15-20 évnyi személyre szabott szocializációval lehet működőképes állapotba hozni, és ha ez a szocializáció nem volt elég hatékony, elképzelhető, hogy minden sokkal rosszabb lesz.

Elkeserítő, hogy a társadalom, esetenként igen értelmes tagjainak is milyen halovány elképzelése van a működési mechanizmusokról. A minap egy beszélgetős tévéadásban fiatal kereszténydemokrata politikus fejtette ki határozott véleményét arról, hogy egy másik tévé valóságshow-nak álcázott ponyvakomédiája milyen szörnyűséges, megrontja az erkölcsöt, akadályozza a népszaporulat megfelelő alakulását, és a legjobb lenne azonnal betiltani. Arról, hogy az illető tévé helyét majd sóval is be kell hinteni most nem beszélt, de korábban, pályatársai már céloztak erre is.

A műsorvezető beszélgetőpartner kiváló szakember megütközött mindezen, és lényegében két, szerintem alkalmatlan ellenérve volt. Az egyik úgy szólt: nincsen itt semmi probléma, kezünkben a csatornaváltó, kattintunk egyet és a kérdés megoldva. Tényleg ekkora bajban van a társadalom, hogy ez az egyetlen választás?

Ha holnap az egyik csatornán gyerekeket erőszakolnak meg a nyílt színen vagy a hatás kedvéért a torkukat is elvágják, akkor sem borzadunk el? Ilyen a világ, kattintunk a Mezzora, és probléma egy szál se. A másik érv hasonló volt: kereskedelmi csatornáról volt szó, az ugye piacon működik és olyan műsort ad, amivel a legtöbbet lehet keresni, a kifogásolt műsornak állítólag kétmillió nézője van, tehát jól keres. Működik a piaci kapitalizmus ideológiája, abból ez az egyedi eset levezethető, kattintsunk!

Én viszont azt gondolom, hogy a nézhető, hallható, olvasható kultúrát nem lehet a piac martalékául dobni valamiféle absztrakt szabadságkoncepció ürügyén. Úgy vélem az igazság a két szélsőséges nézet között helyezkedik el. Minden társadalom ki kell alakítsa a saját szabadságainak és korlátainak funkcionálisan összefüggő rendszerét, ezt nevezzük kultúrának. Ez a rendszer valamennyire szabályozott kell legyen, és a szabályozást csak a társadalom egészének konszenzusa hozhatja létre.

Lehet olyan társadalom, amely konzervatívabb szabályozást fogad el és a csinos, pucér hölgyek szeretkezésimitációit csak éjjel eregeti a médiatérbe, lehet olyan is, amely megengedőbb, valahol csak kell meztelen embereket látnia egy felnövekvő gyereknek, ha már otthon olyan szégyenlősek. Normális kultúrában nem a piac, hanem társadalmi megegyezés alakítja ki az efféle normákat. A normakialakításban persze szerepet játszanak a törvények, de nem lehet egyedül ezektől függővé tenni a normákat, mert megegyezés nélkül a törvények sem működnek, mert hiszen azok is megegyezés tárgyai. Az éppen elfogadható normák nagyon bonyolult kommunikációs mechanizmusokban születnek.

Felháborodásban, vitriolos újságcikkekben, előadásokban, iskolákban, templomokban, munkahelyeken, és éppen a médiában folyó mindennapi vitákban. A kialakuló normát szinte az egész társadalom együtt szerkeszti, és nagyon nehéz megállapítani, hogy ki éppen mivel járult hozzá. Ez a ponyvakomédia olyan-amilyen. Ügyes írók, szerkesztők készítik, akik mindig csak egyvonásnyival vannak az éppen elfogadható előtt, hiszen alapanyaguk a hatásvadászat.

Gondoljuk csak végig az igen nagyra tartott Shakespeare királydrámáit, ugye ezek sem leányregényekbe illő játékok. Hol egy félvad, szexuálisan túlfűtött mór fojtogatja feleségét a nyílt színen, tévedésből, hol egy idióta apa esik áldozatul rosszul nevelt, sötét ármányokat szövő gyermekeinek. Ezektől várják a demográfiai görbe megfelelő alakulását, a jó erkölcs általános elterjedését? Ugyan kérem, annak idején a színházi közönség sokkal vehemensebb volt, és ugyancsak izgatta a sok mocsok, amit látott, kiabált, fenyegetődzött a nézőtéren, alakítva ezzel a társadalmi egyezséget, néha tapsolt. Az akkori kultúra ezt befogadta, sőt továbbadta a mainak is. Igaz, hogy ezeket a darabokat jól írták meg, de próbáljon csak az a derék Williem több hónapon keresztül olyan feszültséget teremteni, ami minden este kétmillió nézőt vonz.

Tehát nézzük csak, amit a kultúránkmegenged, akár kattintsunk is, de ne gondoljuk, hogy azért, mert lehet kattintani, most már mindent szabad. Ne húzódjunk el a kultúra egyezséget kialakító folyamataitól, mert akkor nélkülünk, ellenünkre fog alakulni. Továbbá ne képzeljük, hogy majd törvények helyettesítik az egyezkedési folyamatot. Néhány jó fiú összebújhat egy sarokban és kialakíthatja a saját, tejfelesszájú véleményét, de ez csak egyik eleme lehet az egyezségkeresésnek, nem takaríthatják meg a személyes meggyőzés, érvelés, rábeszélés fáradságos munkáját, mert különben megint csak nélkülük alakul az elfogadott egyezség.

A médiatörvénnyel nemcsak az a baj, hogy antidemokratikus, gumiszerű, sajtóellenes és hihetetlenül fenyegető, hanem éppen az, amit eddig fejtegettem: szerkesztői azt képzelik, hogy kizárólag a hatóságnak kell a jó erkölcsöt kialakítani. Pedig mennyi más eszköz is rendelkezésükre áll. Mindenkit zavar például az írott sajtó némelyikében megjelenő személyes mocskolódás, az orgoványi erdőre utaló finomkodó célzás.

Milyen szépen terelné a társadalmat a kívánatos erkölcsös állapot felé, ha a kormány a hozzá közel álló sajtó irányítóival megbeszélné, hogy ezentúl nem zsidóznak, nem gyaláznak senkit, még azt se, aki egyébként megérdemelné, hanem egy zárdában nevelt úrilány modorában adják meg nekik, ami nekik jár. Ez kurvára hatékony lenne. Terjedne, mint a futótűz. Biztos vagyok benne, hogy nagyobb hatása lenne mint egy ötvenmilliós bírságnak!

Tettamanti Béla rajza