A kérdésre két másik kérdéssel reflektálnék. Emlékszik-e olyan esetre a szerző, amikor Angela Merkelnek „személyes érintettség” okán nem egy hétig, de akár egyetlen percig is magyarázkodnia kellett egy szélsőjobboldali újságíró megnyilvánulásai miatt? És milyen konkrét eseményről van tudomása Heftynek, amiből arra következtet, hogy Orbán Viktor bármikor szükségét érezte volna annak, hogy magyarázkodjon haverja, a Fidesz 5. számú (?) tagkönyvével rendelkező Bayer rasszista, antiszemita kirohanásai miatt? A két kérdés szorosan összefügg, valójában egy kérdés ketté bontva.

Bár Hefty nálam nyilván sokkal alaposabban ismeri a német politikai közéletet, én a legutóbbi hónapok ilyen vonatkozású történései közül csak arra emlékszem, amikor rasszista, muzulmánellenes kijelentései miatt a teljes német politikai elit – benne Angela Merkel – nyomására, lemondott a Bundesbank elnökségi tagja, Thilo Sarrazin. Az egykori berlini szenátor több előadásában és az elmúlt év nyarán megjelent könyvében is azt állította, hogy ha a német állam nem változtat bevándorlási politikáján, akkor a jövőjét aláássák a muzulmán bevándorlók. Kötetében hosszú statisztikai sorokkal próbálta igazolni, hogy a bevándorlók gyermekei lényegesen gyengébb értelmi képességekkel rendelkeznek, mint német származású honfitársaik, nem hajlandók beilleszkedni a társadalomba, és mivel ezekben a családokban sokkal több gyerek születik, a kiterjedt szociális háló eredményeként sokkal többe kerülnek a német államnak, mint amennyi gazdasági hasznot hajtanak. Mindamellett magas szaporodási mutatójuk miatt előbb-utóbb többségbe kerülnek, és ez a német társadalom elbutulásához fog vezetni.

Sarazzin kijelentései egyöntetű és elsöprő erejű felháborodást okoztak a német politikai elit körében. Angela Merkel kormányának integrációs ombudsmanja „elviselhetetlennek” nevezte ezeket a kijelentéseket. A hatalmas és egyöntetű politikai nyomás hatására az egyébként kiváló gazdasági elemző hírében álló Sarazzin levélben kérte az államfőt, hogy mentse fel őt a Bundesbankban betöltött elnökségi tiszte alól. Az elnök a kérésnek eleget tett.

Így történt ez annak ellenére, hogy Sarazzin inkriminált könyve akkor már hetek óta vezette az internetes népszerűségi listákat, a 25 ezer példányban megjelent első kiadás néhány nap alatt maradéktalanul elfogyott, és „lábon elkelt” a következő 30 ezer kötet is. A könyv sikere jól jelzi, hogy Sarazzin nézetei egyáltalán nem állnak távol a német társadalom nem elhanyagolható részének a véleményétől. A konzervatív német kormány azonban egy pillanatig sem habozott annak megítélésében, hogy öszszeegyeztethetők-e az emberi jogokkal és a demokratikus jogállam alapvető normáival az efféle kijelentések.

Pedig a CDU nyilván jó néhány szélsőjobboldali szavazatot besöpörhetett volna, ha nem Sarazzin eltávolítása mellett foglal állást. Megkockáztatom, a német jobboldal határozott állásfoglalásával több szavazatot veszített, mint amenynyit nyert. Csakhogy vannak olyan konzervatív pártok Európában, sőt többnyire olyanok vannak, amelyek ilyen kiélezett helyzetekben az emberi méltóság és a demokratikus jogállam szempontjait előbbre valónak tartják a szavazatszerzési megfontolásoknál. Patetikusabban szólva: hazájuk érdekei fontosabbak számukra szűkös pártérdekeiknél.

Magyarország sajnos nem ilyen ország! Annak az országnak a kormányfője, amelyben Hefty él, azért nem kényszerül sem belföldön, sem külföldön magyarázkodásra, mert pártja nem támogat anyagilag és erkölcsileg olyan sajtóorgánumokat, amelyekben hemzsegnek a nyílt vagy burkolt antiszemita, rasszista, kirekesztő megnyilvánulások, nem jár közös buliba olyan újságírókkal, akik nyíltan szítják a gyűlöletet a magyarországi kisebbségek, másként gondolkodók és politikai ellenfeleik ellen, és brüszszeli sajtótájékoztatóján nem egy közismerten antiszemita, holokausztrelativizáló újságírót tisztel meg kitüntetett figyelmével.

Angela Merkel nem szólítja fel híveit olyan orgánumok előfizetésére és olvasására, amelyek liberális szerzők könyveinek elégetésére buzdítanak, Szálasi Ferenc Budapesten randalírozó hordáit a haza hőseiként aposztrofálják, és amelyek borítóján antiszemita műveket népszerűsítenek. Nemcsak Angela Merkel, hanem a fejlett nyugati demokráciák egyetlen államfője sem ápol, nemhogy bensőséges, de semmilyen viszonyt szélsőséges nézeteket valló orgánumokkal és személyekkel. Ott ugyanis ez nyilvánvalóan a pozíciójukba kerülne. És ezt Georg Paul Hefty nálam sokkal jobban tudja.

Az általam feltett második kérdés szervesen következik az eddig elmondottakból. Hefty záró mondata azt a benyomást kelti, mintha Orbán Viktor külföldön magyarázkodna az általa támogatott sajtótermékek és újságírók szélsőséges megnyilvánulásai miatt. Bár számomra az is elfogadhatatlanul cinikus, hazug és a magyar demokráciát romboló magatartás lenne, ha Orbán itthon támogatná, külföldön azonban elítélné a Fidesz-közeli sajtóban megjelenő rasszista, gyűlölködő hangnemet, én azonban nem tudok olyan megnyilvánulásáról, amelyben arra utalt volna, hogy bármiféle intellektuális vagy morális távolságot tartana ezektől az orgánumoktól és szerzőktől. Ennek éppen az ellenkezője igaz! Míg a cikkben hivatkozott Antall József valóban kínban érezte magát, és magyarázkodott külföldön Csurka szélsőséges, rasszista mondatai miatt, minden jel arra mutat, hogy Orbán itthon is és külföldön is büszkén vállalja ezeket a kötődéseit.

Ez a politikai számítás szintjén érthető, hiszen a szélsőjobboldali szavazók támogatása nélkül soha nem jutott volna kétharmados többséghez a parlamentben, és a jövőben a jelenleginél is nagyobb szüksége lesz ezekre a szavatokra. Hiszen az elmúlt hónapok jogállami normákat sértő, autokratikus törvényalkotása és kormányzása miatt tőle eltávolodó, demokratikusan gondolkodó jobboldali szavazókat a Fidesz csak a szélsőjobboldalról tudja pótolni. Nem elvi megfontolások alapján, hanem kizárólag ezen önérdek által vezérelve tesz meg a párt mindent annak érdekében, hogy kiénekelje a sajtot a Jobbik szájából, és ezért kísérti a magyar demokratákat mind gyakrabban az az érzés, hogy Orbán alapvetően a Jobbik programját hajtja végre.

Nem érti, vagy nem akarja érteni a jelenlegi alkotmányozó többség működését a FAZ újságírója, ha úgy látja, hogy a kormánypárti képviselők – a kormány akaratát megkerülve (!) – egyéni ambícióik által hajtva nyújtanak be a demokratikus jogállam léte szempontjából alapvető fontosságú törvényeket egyéni képviselői indítványként. Ennek a módszernek egyetlen célja a demokratikus törvényalkotás szempontjából alapvetően fontos előzetes viták megakadályozása. Így nem kell sem a civil szféra képviselőivel, sem szakmai szervezetekkel, sem ellenzéki pártokkal „időrabló és felesleges értékvitákba” bonyolódni. Így akadálytalanul szét lehet verni a demokratikus működés elemi normáit. És persze nem érti, vagy nem akarja érteni Hefty a Fidesz működését sem, ha azt képzeli, hogy ebben a pártban bárki megpróbálkozna azzal, hogy Orbán Viktor és kormánya ellenében nemhogy törvényt nyújtson be, de akár egy nyilvános pisszenést megkockáztasson. Talán jobban értené mindezt a német újságíró, ha felidézné, hogyan járultak felcsúti nyaralójában a pártvezér színe elé a néhány hónap múlva parlamenti képviselővé avanzsáló jelöltek, akik ma felelős döntéseket hoznak az ország jelenéről és jövőjéről.

És a magyarországi belpolitikai viszonyok ismeretében nem tarthatom másnak, mint tudatos csúsztatásnak, amikor a FAZ vezető munkatársa azt állítja, hogy a független intézmények élére Németországban éppen úgy pártkarriert befutott embereket állítanak, mint Magyarországon, csak ott ezért senki nem vonja kétségbe az illető korrektségét. Magyarországon ugyanis nem pártokhoz kötődő személyeket, hanem sok esetben gazdaságilag, jogilag vagy erkölcsileg zűrős háttérrel rendelkező, jól kézben tartható pártkatonákat ültetnek ezeknek az intézményeknek az élére.

Nem hiszem, hogy Németországban lehetne elszámoltatási kormánybiztos egy korábban jogilag kétes ügyletekhez a nevét adó ügyvéd, akinek ellenjegyzése olyan szerződésen is szerepel, amelyben egy nagy értékű ingatlant herendi étkészletre cserél egy alig egy hónap múlva elhalálozott szerencsétlen ember. Ugyancsak kétlem, hogy Németországban alkotmánybíró lehetne egy semmiféle jogalkotási vagy bíráskodási tapasztalattal nem rendelkező pártember. És nem hiszem, hogy Németországban a pártok olyasvalakit jelölnének a számvevőszék élére, akinek négy évig nem tűnt fel, hogy az általa vezetett önkormányzat olyan munkáért fizetett ki 120 millió forintot, amelyet el sem végeztek.

Kizártnak tartom, hogy a nagy tekintélyű német lap munkatársa nem látja a mélyülő szakadékot, amely a magyar demokráciát elválasztja saját hazája és általában a fejlett világ demokráciáitól. Elképzelhetetlen számomra, hogy nem érzékeli a különbséget egy stabil, értékeire kényes, bár számos problémával küszködő, ám prosperáló nyugati és a leépülő magyar demokrácia között. Hogy mégis miért érzi feladatának a megmagyarázhatatlan magyarázását, annak megértése nem az én feladatom.