Nem tudunk arról, hogy a négy nagy külföldi befektető kezében lévő megyei napilappiac bármely szereplője üres vagy legalábbis fi gyelemfelhívó címlappal jelent volna meg. Nem tudunk arról, hogy a megyei napilapok újságírói – akár nyomtatásban, akár online – harcos, kemény jegyzetekben bírálták volna az új törvényt, noha az ő bőrükre is megy a játék. Nem tudunk arról, hogy a megyei napilapoknál dolgozó újságírók demonstrációk szervezői vagy résztvevői lettek volna. Viszont tény, hogy ahol demonstráció volt, arról beszámoltak. Nem tudunk arról sem, hogy a döntő részben önkormányzati kiadásban megjelenő települési – kerületi, megyei, városi és községi – lapok érdemben hozzászóltak volna a fejleményekhez. Ennél valamivel jobb a helyzet a térségi online hírportálokkal és rádiókkal, de hogy finoman fogalmazzunk, ezek sem tekinthetők a demokrácia és a sajtószabadság erős bástyáinak, a helyi televíziókról nem is beszélve.

Miért alakult ez így? Némi leegyszerűsítéssel: mert a felsorolt médiumok tulajdonosai, vezetői s ekként munkatársai nem tekintik alapértéknek a sajtószabadságot. Ennél súlyosabb kritika aligha mondható egy médiumról. A sajtómunkások véleményét a munkanélküliség réme is befolyásolhatja. A folyamat legalább két évtizede kezdődött, a megyei napilappiac privatizálásával. A magánosítás önmagában nem rossz, de a honi végeredmény lehangoló. Messze az internetes és infokommunikációs robbanás előtt rögzült az egy megye egy napilap monopóliumrendszer, s ez a kezdetektől megakasztotta a demokratikus párbeszédet. Történtek kísérletek az egyeduralom megtörésére, ám ezek sikertelenek voltak, mert a nyugati tőkével és az általuk átvett, negyven éve bejáratott megyei napilapokkal csupán piaci alapon nem lehetett versenyezni. Pedig a vidéki sajtódemokrácia megteremtésére lett volna lehetőség. Nem politikai, hanem szakmai alapon. De a rendszerváltás első éveiben ennél kisebb problémákat sem sikerült megoldani, és senki nem ismerte fel, hogy sokoldalú helyi tájékoztatás nélkül a demokratikus alapértékek és intézmények nem szilárdulhatnak meg.

Külső szemlélő számára különös, belülről nézve viszont kézenfekvő, hogy a megyei napilapok piacán érdekelt sajtókonszernek kísérletet sem tettek rá, hogy az induláskor adott piaci részesedésüket növeljék, noha ez lett volna a tőke természetes mozgása. Kázmér Judittól, a Pannon Lapok Társaság korábbi stratégiai igazgatójától, a Magyar Lapkiadók Egyesületének elnökétől tudakolta sok évvel ezelőtt a Magyar Sajtó, hogy miért nem tévednek egymás területére a vidéki napilappiacot felosztó négyek. Kázmér úgy válaszolt, hogy „a négy regionális kiadó megegyezett erről, s ezt mi komolyan vesszük.” Pont.

A megyei napilapok nagyobb része versenytárs nélkül áll, nincs mihez mérni. Kéthárom perces újságok, s mivel némi túlzással csupán az árbevétel számít, ezért oldalaik meghatározó részét eladják a megyei és városi önkormányzatoknak, intézményeknek, cégeknek. El lehet képzelni, hogy ilyen feltételek között milyen tudósításnak álcázott reklámbeszámoló készül egy közgyűlési vagy önkormányzati ülésről. Mondjuk ki: ez pártpropaganda közpénzen.

„Az újságban a cikk helye az, amit nem sikerült eladni hirdetésként” – köpte szembe évekkel ezelőtt saját kollégáit az egyik nagy, a vidéki lappiacon erős pozíciókkal rendelkező kiadóigazgató, amikor a megyei napilapok jövőbeli stratégiáját vázolta fel a csapatnak. Bizonyíték erre a Tolnai Népújság 2010. december 24-i, karácsonyi számának címlapja, a felső, egyben középső három hasáb, amelynél kiemeltebb hely nincs. Itt egy a fogimplantátumokról szóló reklámanyag szerepel, megtévesztően cikként. A jobb sarokban pici betűkkel ugyan feltüntették, hogy hirdetés, de ez alig észrevehető. Van ennél lejjebb?

A kerületek, városok és községek által kiadott lapok s ezek online változatai még ennél is rosszabb képet mutatnak. Itt képviselő-testületi, azaz politikai, ekként megbízhatósági kérdés a fő- vagy felelős szerkesztő kinevezése, aki tudja a „dolgát” s pontosan ismeri munkaköre nagyon is szűk határait. Ugyanez a helyzet az önkormányzati tévékkel és rádiókkal. A magántulajdonban lévő elektronikus médiumok is szoros kötelékben, éves keretszerződésben vannak az önkormányzatokkal, amely ugyancsak megszabja munkájuk irányát, tartalmát. Erre a nem csupán szakmai alapon kihirdetett frekvenciapályázatok is hatással vannak.

A sajtó sokféle feladatának egyike a társadalmi ellenőrzés. Ezt elemző tudósításokkal, izgalmas interjúkkal, publicisztikákkal, oknyomozó, tényfeltáró riportokkal lehet gyakorolni. A felsorolt médiumok ezt a feladatukat nem látják el, ezekkel a műfajokkal nem vagy alig élnek. Ilyen alapon sokuk nem tekinthető a szó valóságos értelmében médiumnak. A propaganda válik uralkodóvá. A folyamat aligha fordítható vissza.

„A vidéki sajtódemokrácia romokban, és ez – választhatóság hiányában – már rövid távon is meg-megakasztja a társadalmi párbeszéd lehetőségét, ami egy normálisan működő demokratikus társadalom fontos ismérve volna” – írtam 2004-ben az Élet és Irodalomban.

A helyzet változatlan. Szomorú leírni: ahol nem számít a szakma, ahol a tulajdonosok régen befeküdtek a mindenkori hatalomnak, ahol a helyi hatalom a kiadó, ahol az újságíró gályarab, ahol csak az árbevétel számít, ott a sajtószabadság nem fontos.

A szerző újságíró