A törvénykoncepciónak nevezett vitaanyagban az olvasható, hogy a részletszabályozásokat kormány- és miniszteri rendeletekkel kívánják elintézni, amit a helyettes államtitkár egy nyilatkozatában azzal indokolt, hogy így óhajtják a parlamentet és a kormányzati munkát tehermentesíteni. Ez az indoklás furcsán hangzik az elmúlt hónapok törvénygyártási gyakorlata tükrében. De legyünk jóhiszeműek: tekintsük ezt az indoklást valamiféle udvariasságnak.

A tartós rendeleti kormányzás szándéka önmagában ellenezhető, de lehetetlenné is teszi a törvénykoncepció számos elemének reális értelmezését, hiszen lényeges, jövőbeni szabályozási elemek ismeretlenek.

Miközben mind a közoktatási, mind a pedagóguséletpálya-modell törvénykoncepciója azt hangsúlyozza, hogy a két törvénnyel az alapokat kívánják lerakni, mintha nem ismernék a törvénytől az iskolai házirendig vezető jogi hierarchia szabályait. Mintha az lenne a vezérfonal, hogy a törvénybe az kerül, amit a törvényalkotó személyesen fontosnak tart egy általa ideálisnak tartott iskolában. Így aztán különböző szintű szabályozási elemek kerülnek zavaró módon egymás mellé.

Az életpályamodell a pedagógus kötelességeiről szóló fejezetében például helyesen rögzíti, hogy „a pedagógus kötelesmegőrizni a hivatali titkot”, majd egy sorral lejjebb azt is rögzíti, hogy a pedagógus „a témazáró dolgozatokat egy héttel korábban bejelenti és két héten belül kijavítja”. Vagyis ebben a törvényalkotói szemléletben a hivatali titoktartás megszegése ugyanolyan törvényi vétség, mint egy témazáró dolgozat késedelmes kijavítása, ami normális körülmények között házirendi vétség.

Míg ez a kuszaság jellemzi mindkét törvénykoncepciót, a közoktatási intézmények finanszírozásáról szóló rész már világosabban szembesít azzal, ami végül is a koncepció valódi újdonsága: „A közoktatási intézmények működését a központi költségvetési hozzájárulások, a fenntartók hozzájárulása, az intézmények saját bevétele, illetve az ellátottak térítési díjai biztosítják.” Kivételként szerepelnek az egyházi iskolák, amelyek nemcsak a költségvetési hozzájárulást, hanem a kiegészítő támogatást is garantáltan megkapják a központi költségvetésből. Az összes többi intézmény kiegészítő támogatását, vagyis a költségvetési hozzájárulás mellett szükséges pénzt a fenntartónak, tehát az önkormányzatoknak, a fővárosnak, a felsőoktatási intézménynek stb. kell biztosítania. Megszűnik a diákok száma, osztálya, képzési típusa alapján számított normatív támogatás, és helyébe egy számomra értelmezhetetlen szabályozás lép: „A központi költségvetés biztosítja a közoktatási intézmény működéséhez szükséges pedagógus és egyéb alkalmazotti létszámra megállapított átlagbér (és annak járulékai) szerinti támogatás összegét.”

Nem értelmezhető, miképp számítják ki az intézmény működéséhez szükséges pedagóguslétszámra vonatkozó átlagbért. Az érthető lenne, ha az adott intézmény adott pedagógusainak bérét, amit a bevezetni kívánt életpályamodell forintra, fillére rögzít, a költségvetés közvetlenül biztosítaná.

Ha egyfajta országos átlagbér alapján kap az intézmény központi költségvetési finanszírozást, akkor mindaz az előmeneteli kényszer, ami például a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok pedagógusaira vonatkozik, ellehetetleníti az ilyen intézmények legnagyobb részét. (Jelenleg több mint 600 ilyen intézmény, illetve telephely létezik.) A hat- és nyolcosztályos gimnáziumok működési feltételei között ugyanis a következő kitétel szerepel: „A gimnáziumi oktatásban részt vevő valamennyi tanár egyetemi végzettséggel rendelkezik. A teljes állású tanárok legalább 40 százaléka kétszakos, és Pedagógus III. (Mesterpedagógus) vagy Tudóstanár fokozattal rendelkezik.” Az ilyen iskolák pedagógusainak átlagbére a kétszerese is lehet egy olyan oktatási intézményiének, ahol többségében Pedagógus I. és Pedagógus II. minősítésű tanárok dolgoznak.

Az egyházi közoktatási intézményekről ezt olvassuk: „Az egyházi fenntartású intézmény főszabálytól eltérő módon szervezheti munkáját, választhatja meg vezetőit és fogalmazhatja meg pedagógiai programját.” Vagyis a törvény nem vagy nem egészen vonatkozik az egyházi iskolákra. És hogy ez még inkább egyértelmű legyen, a szakmai ellenőrzést illetően is speciális szabályt állítanak fel az egyházi intézményekre. Az általános szabály szerint: „Az országos szakmai ellenőrzés célja a pedagógusok munkájának és az intézmény pedagógiai tevékenységének külső, egységes kritériumok szerinti ellenőrzése és értékelése a minőség javításának érdekében. Az ellenőrzés kiterjed minden oktatási azonosítóval rendelkező közoktatási intézményre.”

A szakmai ellenőrzés rendszerét a koncepció oly fontosnak tartja, hogy egy lábjegyzet alatt részletesen is kifejti, hogyan néz ez majd ki a készülő kormányrendeletben. Az ellenőrzés súlyát, jelentőségét így állapítja meg: „A vizsgálat a működés fő dokumentumain keresztül az iskola egészének pedagógiai hitelességét értékeli, azt, hogy összhangban vannak-e egymással a különböző dokumentumok értékrend, szabályok, jogok, kötelességek, fegyelmi kérdések tekintetében. A szakértői vizsgálat azt állapítja meg, hogy az intézmény hogyan végzi a kerettantervben rögzített pedagógiai feladatokat, és megfelel-e a saját dokumentumaiban megfogalmazott vállalásainak. Az ellenőrzés megállapításait az intézmény igazgatója és fenntartója saját hatáskörben felhasználhatja.”

De kik is ellenőriznek? Az általános szabály szerint háromfős kiképzett szakértői csapatok, akik a kormányhivatalok megbízásából végzik a feladatukat.

A szakmai ellenőrzés általános szabálya viszont nem vonatkozik az egyházi iskolákra: „Egyházi intézmény ellenőrzésekor feltétel a szakértők adott egyházhoz való tartozása.” Miért? Ha ez csupán az iskola hitéleti működésére vonatkozna, azt még el is lehetne fogadni. De hogy is van ez? Egy oktatási szakértő a képzettségét igazoló dokumentum mellé igazolást is hoz, hogy az adott egyháznak fizeti az adót? Vagy egyéb dokumentum is megfelel? A szakértők nyilvános listáján szerepel majd, ki melyik egyházhoz tartozik, ha tartozik? Vagy a szakértők országos listáját csak az arra „hivatottak” ismerik és kezelik? Történhet mindez úgy, hogy az egyházi intézmény teljes finanszírozását az adófi zetők pénzéből garantálják, amit még meg lehet toldani közvetlen egyházi forrásokból is.

Mi tehát a koncepció valódi újdonsága? Mi végre is készül új közoktatási törvény? Azért, hogy kinyilvánítsa: az oktatás, nevelés nem szolgáltatás, hanem szolgálat? Minden szakmáját és magát becsülő tanár tudja, hogy szolgál és szolgáltat egyszerre, legjobb lelkiismerete és tudása szerint igyekszik egyensúlyba hozni e kettőt. A valóságban egyik hívó szó sem működik kizárólagosan, bár ideológiát és szabályokat lehet köréjük építeni.

Azért, hogy regulázottabb legyen a tartalmi szabályozás, és változzon a kimeneti szabályozás? E tekintetben a törvénytervezetnek nincs egységes koncepciója. Ez a jelen körülmények között nem nagy baj. A koncepció a folyamat kontra kimeneti szabályozás tekintetében hol ide, hol oda kacsint. Nincs benne semmi újdonság. Csak annyit mond, hogy lesz ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi. Az érettségi rendszer helyenkénti módosítása nem koncepcióváltás. És mindezt amúgy is rendeletek fogják szabályozni.

Azért, hogy radikális fordulatot hozzon az iskolaszerkezetben, netán kikényszerítsen egy egységes szerkezetet? Nem úgy tűnik. Ez sem nagy baj most. Az iskolaszerkezet témájában sincs alapvető újdonság, bár megfogalmazódnak határozott preferenciák és behatárolások, hogy majd lehessen küzdeni az intézményi pozíciók újraelosztásánál. És mindezt amúgy is rendeletek fogják szabályozni.

Miben van tehát a koncepció újdonsága? Sajnos abban, hogy színre lép egy olyan szereplő, aki az állam révén biztosít magának kivételezett státuszt, miközben minden más szereplőt rendeletekkel szabályoznak. A törvénytervezet az egyházi iskolák számára kíván törvényileg garantált teljes érinthetetlenséget a finanszírozás, a szakmai, szervezeti működés és ellenőrzés vonatkozásában. És ily módon – törvényfelettiséget.

De lehet egy új magyar közoktatási törvénynek ez a fundamentuma?!

A szerző pedagógus