Úgy fest, hogy a magyar baloldal szinte minden kapcsolódási pontját elveszítette, amely az ifjúsághoz kötötte. A pártot szimbolizáló politikusok a fiatalok elsöprő többsége számára vállalhatatlanok. Még rosszabb: azonosíthatatlanok. Azon fiatalok ezrei, akik okostelefonokkal kommunikálnak a közösségi médiában, külföldi ösztöndíjakkal színezik egyetemi éveiket, gúnyos mosollyal követik az avítt, megkopó politikusait a rendszerváltás óta féltve őrző párt kínlódását.

Az ifjúság másik tömbje még egyszerűbb okból veti meg az MSZP-t (is): a munka vagy kiút nélkül vergődő tízezrek kiábrándultak a „hazug elitből”, és megállíthatatlanul sodródnak a „vox populi” képviselője, a szélsőséges Jobbik felé. Számukra nem alternatíva a förtelmes korrupciós ügyekkel terhelt MSZP, amely pusztán Orbán Viktor és a lappangó náciveszély ellenében határozza meg önmagát. A baloldali néppártként fellépő szervezet ma egyetlen olyan témában sem vitaképes, amely megérinthetné az ifjúságot. Mit sem ért a magyar baloldal az új médiából, a sportból, a „biciklimániából”, a romkocsmákból, és a „proligyerekeknek” sem képes fölvázolni, hogy miként törhetnének ki a gettóból, ha szüleik képtelenek tagdíjat pengetni a sportklubban vagy előfizetni az internetre.

A fiatalság és a honi baloldal nem érti egymást. A helyzetet jól illusztrálta Balogh András MSZP-elnökhelyettes és a Cseke Eszter, S. Takács András dokumentumfilmes duó közelmúltbeli polémiája a Klubrádióban. A burmai katonai junta kapcsán keveredtek vitába: a korábbi thaiföldi nagykövet azt bizonygatta a fiataloknak, hogy nem olyan veszélyes a diktatúra, mint ahogyan ők bemutatják. A válasz egy kérdés volt: vajon miért takartatta ki az arcát ott a helyszínen az összes interjúalanyuk? Az összes. Magyarázat nem volt. Csak az derült ki, hogy ők ott a stúdióban nem értik egymást.

Pedig amagyar fiatalok nem akarhatnak olyan országot, amelynek sziluettje kirajzolódik a Fidesz–KDNP politikája nyomán. Alkotmánybíróság, magánnyugdíjpénztárak, Szalai Annamária és a médiatörvény, a fölfoghatatlan méretű magánvagyonok örökösödési illetékének eltörlése, a szegények iránti érzéketlenség – a sor napestig folytatható. Ám a haladó gondolat képviselői hiába is kínálnának nyitott, toleráns, demokratikus alternatívát, ha a pártelit leküzdhetetlennek tetsző bizalmi deficittel küzd. Még a fogékony fiatalok sem mozdulnak a szervezet felé, amíg hiteles, új arcok nem jelennek meg, amíg minden mozdulatában merev és hideg számukra ez a párt.

Addig reménytelen. Addig magukban küzdenek az immár még merevebb, még hidegebb kormánypártok ellen.