– Hej, aranyapám! Ez már nem az a világ, amelyik régen volt! – mered a távolba, majd akkorát sóhajt, hogy megremeg előtte a papírszalvéta.

Nem tudok mit szólni, mert tényleg nagy a baj: elúszott egy üzlet, amitől ez az ember tizenkétmilliárd forint bevételt remélt. Fuccs. Oda a tizenkétmilliárd ígérete. Helyette rongyos nyolcmilliárddal akarják kiszúrni a szemét.

– Tudod mit mondtak ezek a szemetek? – néz rám keserűen.

– Mit? – kérdezem, mire közelebb hajol:

– Hogy nekik ez az üzlet már csak úgy éri meg, ha most készpénzben kifizetnek ötmilliárdot, hármat meg részletekben, öt évre elosztva!

– Nem lehet igaz – suttogom részvétteli hangon, s hirtelen kiszárad a szám. Nagyot kortyolok az ásványvizemből, mire a keserű milliárdos a poharamra mutat:

– Kérsz még egyet?

– Nem, köszi – legyintek, mint akinek már minden mindegy ebben az életben.

– Pedig van limonádénk is. Egészséges. Meghívlak, aranyapám! Miért nem iszol te is limonádét? – kérdezi, s int a tőlünk két méterre készenlétben álló pincérnek.

– Ugyan, jó nekem az ásványvíz is. A mai időkben! – válaszolom, mire fölcsattan:

– Ne is mondd! Beütött a krach, és még nem vagyunk a végén! Most jön még a feketeleves! De azt hiszik ezek, hogy én ezt hagyom? Hogy nyolcmilikét fizessenek tizenkettő helyett? Csak azért, mert válság van? Mi?!

– Ne hagyd! – dünnyögöm.

– Nem is! – csap az asztalra, s olyan elszántan tekint körbe, mint aki most rögtön ellenfelet akar keríteni a harchoz.

De hiába: ez itt az ő étterme, itt mindenki az ő szavát lesi, itt nincsen neki ellensége egy se.

– Azért az a négymilliárd lauf nem mindegy – teszem hozzá, hogy érezze, mélyen át tudom élni a fájdalmát.

Erre megint csak sóhajtozik. Megérkezik az újabb adag limonádéja, de rá se néz.

– Már ez se esik jól – rázza meg a fejét.

Majd váratlanul azt kérdezi:

– Egyébként meg mit is csinálnék azzal a tizenkétmilikével, nem igaz?

– Tényleg, mit is? – élénkülök fel, mire így folytatja:

– Megint azon gondolkodni, hogy hová tegyem! Mibe fektessem, hogy forgassam? Eh! Kell a francnak ez az egész, csak a gond van vele!

Erre úgy bólogatok, mint akinek szintén fölös milikék lapulnak a zsebében.

– Tegyük fel, hogy nekem van tizenkétmilliárdom – mondom neki. – Mit javasolnál, mit csináljak vele?

Azonnal rávágja:

– Ingatlan, aranyapám! Ingatlant kell venni. Most lent vannak az árak, de egyszer fel fognak menni.

– Akkor mi itt a probléma? Vegyél te is ingatlant abból a nyavalyás nyolcmilliárdból! – javaslom, mire kesernyésen fölnevet:

– Menjél már! Mire megveszem, az fél év. Mire felújítom, az egy év. Mire el tudom adni, az újabb három év. Aztán nyerek az egészen félmilikét. Nem akarok én megint ilyesmivel veszkődni éveken át. Elég nekem, ami van.

– Miért, mennyi van? – kérdezem hanyagul, mintha csak a pontos idő felől érdeklődnék.

– Várjál csak, fejből nem tudom... – bámul maga elé.

Majd a homlokát ráncolja, s az ujjain számol:

– Azt mondja, hogy éttermem van öt, szállodám három, gyártelepem kettő, irodaépületem van vagy hat, kocsmám meg tizennégy... Vagy tizenöt. Illetve nem is... Várj csak, lehet, hogy csak tizenkét kocsmám van?

Megrázza a fejét, és megint sóhajt egy nagyot:

– Látod, teljesen összezavart ez a válság! Már azt sem tudom, mennyi kocsmám van!

– Ejh, micsoda idők! – sóhajtozom én is, majd szedelőzködni kezdek, mert még nyitvatartási időben el akarom érni a sarki kisboltot, ahol paradicsomos babkonzervet szoktam venni vacsorára. A keserű milliárdos kikísér, s közben büszkén mutat az előtérben függő olajfestményre:

– A múlt héten vettem! Milyen? – kérdezi.

Hümmögök, hogy legyek-e őszinte, aztán csak kibököm:

– Hát... Szerintem elég vacak.

Elkerekedik a szeme.

– Ez vacak? – bámul rám döbbenten. – De hiszen hárommillió forintba került!