Bő harminc éve, amikor az iráni sah elmenekült országából és a kormányrudat egy mérsékelt ellenzékiként ismert politikusnak, Sapur Baktiarnak engedte át, a perzsák is azt hitték, hogy a császár totális önkényuralma után a demokrácia hajnalát élik meg. Holott a háttérben hazatérésre készült Khomeini ajatollah, aki aztán az „iszlám demokrácia” örvén totális papi uralmat valósított meg, és az emberek mindennapi életét a Korán fundamentalista értelmezése szerint szabályozta. Meghökkentően rövid idő alatt tűnt el Irán életéből minden, ami az országot akármilyen értelemben is a nyugati civilizációra emlékeztette; holott volt ilyenből bőven.

Tunéziában még van: a nők egyenjogúak, iskolázásuk korlátlan, a fogamzásgátlók szabadon beszerezhetők, a tüntetők között fejkendőt nem viselő asszonyok és lányok tűnnek fel – de a Ben Ali-féle önkényuralom kimúlásának az eddig korlátozott, most már korlátlan vallásgyakorlás felkentjei, a papok örülnek a legjobban. Özönlenek is a hívek a mecsetekbe, hogy Nyugatellenes tirádákat hallgassanak.

Szó se róla, Ben Alit két évtizeden át nemcsak azért tartották a nyugati típusú modernizáció hősének, mert világiasította, gazdasági, szociális és oktatási jótétemények tömegével látta el népét, hanem azért is, mert „az iszlám fundamentalizmus elleni háború” kemény kezű hőse volt. Ezért élvezett szinte korlátlan politikai támogatást azoktól, akik csak erre az egy szempontra figyeltek.

Létezik itt egy paradoxon. Az arab – és tágabb értelemben az iszlám – világ tele van országukat családi hűbérbirtoknak tekintő autokrata elnökökkel és uralkodókkal, akik az ellenzékiség minden formáját eltiporják. Megszokták, hogy az iszlamistákkal szembeni kíméletlenséget a Nyugat (élén az Egyesült Államokkal) megtapsolja, miközben a demokratikus, civil ellenzék eltiprása fölött szemet huny.

Mubarak egyiptomi elnök például „elintézte”, hogy a Moszlim Testvériség, úgy ahogy van, kiszoruljon a parlamentből, s jutalomból „senki” nem vette észre, hogy mit művel a választásokon, és hogy egyeduralmát a gyermekére kívánja átörökíteni. A tuniszi amerikai nagykövetség is csak titkos táviratokban hívta fel Washington figyelmét arra, hogy a Ben Ali család félelmetes korrupciós hálót üzemeltet, aminek rossz vége lesz, dacára az elnök antiiszlamista elhivatottságának.

Az iszlamisták lesben állnak. Algériától Jordániáig ők remélik learatni az immáron etalonnak számító tunéziai forradalom termését. Élvezni a diktátordöntő nép erejét. Mögöttük az általános megváltást, üdvöt kereső földművesek, szegények, tudatlanok, állástalanok milliói. A csodavárók. Az iszlamisták pontosan tudják mit akarnak: szemük előtt Irán, a tálibok, a pakisztáni megszállottak, a Hamasz, a Hezbollah. Hogy az algériai vagy az egyiptomi hadsereg kitartóbb lesz egy despota oldalán, mint a tunéziai volt? Ugyan.

Egy darabig a sah hűséges katonái is lőttek a lázongókra, aztán átálltak. A forgatókönyv készen van.