Nem rájött, hogy nincs igaza, hanem váratlanul olyan helyzetben találta magát, amelyben 1919 után még nem propagálta egy ideig a hatalom az új háborút, a második világháború után nem volt törvénykezéssel szentesített zsidóvagyon-újraelosztás, 1989, azaz a felszabadulásunk után pedig nem volt gondoskodó pártállam. Tehát nem volt olyan helyzet, melyben aktualizálódhattak volna e többség végzetes ösztönei.

2010-ben a választásokkal hatalomra került a jobboldali elit politikai ragadozókból álló része. Uralmuk megint háborút, rablást és gondoskodást ígér. Ezzel a magyar társadalom jelentős részében újra generálja azokat a készségeket, melyekkel már többször romba döntötték az országot. Ez a többség ma már nem azonos az egykorival, de az ígéreteknek még mindig nagyon ki van szolgáltatva. Az ígéretek ma szubtilisebbek. Nem a nyílt háborút, hanem a Nyugat, a karvalytőke, a szomszéd államok, az „idegenszerűek” (a nem magyar magyarok) elleni nemzeti szabadságharcot ígérik.

Nem a zsidóvagyon elrablását, hanem a bankok, a multinacionális vállalatok, a magánnyugdíjmegtakarítások (és még ki tudja majd, minek) ugyancsak törvénykezéssel szentesített megsarcolását, elrablását valósítják meg. Nem a baloldali megváltás eszméin, az egyenlő szegénységen alapuló átmeneti (néhány évtizedes) látszatbiztonságot, hanem az innen-onnan lopott pénzeken alapuló, zsákmányszerző, kérészéletű költségvetési egyensúlyt valósítják meg. Egyetlen igazi programjuk hatalmuk bebetonozása, az ellenvéleményt képviselők megfélemlítése. A hazudozások katyvasza egy évtized alatt újjászülte a hívők seregét, amely végre megint otthon érezheti magát a nemzeti kábulatban. A következő bukásig, hogy aztán megint felejtsen. Addig marad magyartalan és nemzetellenes, aki nem velük és bírálhatatlan magasságokba emelt pártvezérükkel ért egyet. A jobboldal mérsékelt része a hallgatásával bűnrészes; azt reméli, hogy megúszhatja a következményeket.

Az ilyen helyzetben, amikor megint berendezkedik egy új pártállam, csak őt lehet dicsérni, az élet anyját, az ellenállás szellemét. Egyszerre lakájnak és demokratának lenni nem lehet. Aki meg akarja méltóságát őrizni, aki előnyben részesíti a hosszú távú tervezést, akinek az a szerencséje, hogy se szüksége nincs rá, se kedve nincs arra, hogy beszennyezze a lelkét csaholással, az ezzel az új pártállammal szembeszegül. Mindenki a maga módján. Az elutasítás választéka nagy: a nyílt, személyes kockázatot, adott esetben üldözést vállaló politikai harctól a tüntetéseken és az interneten át akár az ország elhagyásáig terjed. Azt is meg lehet érteni, aki nem akarja kibírni, ami még vár bennünket, és a szabad világba távozik. Ahogy meg lehetett érteni azokat, akik elmentek a zsidótörvények, később a kommunisták országából.

A hatalomkisajátítók, a kirekesztők, a népámítók sorsa a gyalázat. Politikai végzetük előbb-utóbb beteljesül. Akiket pedig a média- és egyéb törvényeket gyártó politikusok és porkolábjaik meg akarnak félemlíteni, annál inkább képviselik velük szemben az európai Magyarországot, mennél inkább képesek szembeszállni velük. És vannak azok, akik kulturális és politikai nyomoruk következtében megint hívő résztvevőivé váltak ennek a legújabb politikai-társadalmi vacakságnak. Szavazatukkal ők tették ezt lehetővé, némaságukkal pedig egyelőre falaznak eme uralomnak. Az ő osztályrészük a szégyen.

Ez az egyetértő többség mindig vesztes. Végzetes reményeik, kusza hitük abban, hogy valakik felmentik őket a demokrácia, vele a szabadság terhe alól, tehát az alól, hogy újra meg újra meg kelljen küzdeniük a valósággal és saját magukkal, esélytelenné teszi őket. Hiába hivatkoznak előző rossz kormányokra, csalódottságukra: a szar nem indokolja, hogy utána is csak a szar következzék. Kegyetlen dolog, de előbb-utóbb mindig azok nyernek, akik nem szennyezték be magukat az efféle hitekkel. Nyílt, egyértelmű szembeszegülés nélkül nincs hiteles másik politika.

Az előttünk álló rettenetes évben, az új, immáron pártalkotmány megszületésével évekre kiszenved a két évtizede fennállt magyar jogállam. Az ellenállás alapvető célja, hogy egyszer majd megint legyen európai jövő. Hogy világos legyen: nem csak a gyalázatosakból és a szégyenletesekből áll Magyarország. Hogy megfogalmazható legyen az új pártállami hitegetés és a vele járó gazdasági ámokfutás helyett az ország valóságos helyzetével számot vető program. Hogy előbbutóbb megint demokrácia legyen, talán valamivel jobb és tartósabb, mint ami a legutóbbi két évtizedben volt. Egy tartós és jobb demokráciában ezeknek a mentális elesetteknek, ha nem is a nemzet kétharmadának, de azért jelentős részének nem lesz alkalma arra, hogy a csodavárásba, a vezér utáni vágyba, a nemzeti érdek kisajátításába vesse politikai reményeit.

A németek ama része (sokan, de nem minden német), amely vagy hitt a nemzetiszocialistákban és Hitlerben, vagy nem különösebben zavarta a nemzetiszocialista rendszer, egyáltalán nem ismerte fel egységesen, hogy az általa támogatott vagy elfogadott német pártállam katasztrófába vezette egész Európát. Jelentős részük, a társadalom többsége a háborús vereség katasztrófáját csak túl akarta élni, személyes és politikai belátás nélkül. A több évtizedig tartó nyugat-németországi demokrácia tette lehetővé, hogy késztetéseik félelmetes virulenciája mérséklődjék. Ebben annak a tágabb euroatlanti pluralista világnak is nagy szerepe volt, mely egyszerre szállt szembe minden centralizált, egypártiságra épülő társadalmi megváltó törekvéssel, érkezzék akár jobbról, akár balról.

Annak a demokratikus fejlődésnek, mely egykor Németországban s vele az egész nyugati világban lezajlott, kisebbnagyobb mértékben és a történelmi hagyományok függvényében hatása volt a vele határos közép-kelet- és kelet-európai nemzetekre, köztük a magyarra is. A kelet-európai, népi demokráciáknak nevezett „centralizált politikai erőterek”, a nép érdekét a „maguk természetességével” képviselő politikai rendszerek nem utolsósorban az euroatlanti demokráciák fölénye következtében különösebb erőszak nélkül semmivé váltak. A magyar nemzetet sem az a veszély fenyegeti, hogy többsége áldozatul esnék szélsőjobboldali törekvéseknek (a szélsőbaloldaliakról nem beszélve). Valamennyit mindenki tanult a történelemből, ha nem is eleget. Még az antiszemiták többsége sem tekinti magát ma már antiszemitának. Ami ma fenyeget, nehezebben átlátható: a látszatjogállam, az illiberális demokrácia. Valamikor majd ebből is ki kell tudni ábrándulni: ennyi hasznunk legalább lesz a következő évtizedekben.

Még hosszú idő fog eltelni az újabb demokratikus magyar korszakig, és lehet, hogy a katasztrófát se kerülhetjük el. A felelősöket ismerni fogjuk. Bekerülnek majd a történelem süllyesztőjébe pocsék elődeik, a korábbi nemzetvesztők közé. Potenciális híveiktől azonban örökké tartani kell. Nemcsak a jó létezik reálisan, hanem a rossz is. Az ellenállás az egyetlen eszköz, amely megvédi a lelkünket az utóbbival szemben. Lehet, hogy ideig-óráig erősebb az újabb pártállam, fogdmegei akár le is tartóztathatnak, bíróság elé is állíthatnak, meghurcolhatnak, akár üthetnek is – tapasztalatból mondom: mindezt ki lehet bírni (gyilkolni aligha fognak tudni). Akikkel szemben az első pártállamban így jártak el (és nem gyilkolták meg őket), végül mind jól jártak. A lelküket nem kellett, és nekünk sem kell a hatalomnak odaadni.

A szerző író