Itt van például a második világháború kirobbantása – alig több mint húsz évvel azt követően, hogy Németország csúfosan elveszítette az elsőt. Nem értették meg a tanulságot? Vagy ott van a „nemzetépítés” amerikai ideája, amely Szomália és Irak után most éppen Afganisztánban mond csődöt.

A demokráciáknak van egy beépített minőségbiztosítási mechanizmusuk, a vita. Csak akkor van baj, ha a kormányok elnyomják a vitát és korlátozzák az emberek hozzáférését az információhoz. Ilyenkor csökken az esélye annak, hogy időben lelepleződnek és meghiúsulnak a rossz ötletek, az elhibázott politikai megoldások. Egy másik amerikai politológusprofesszor, a Yale-en tanító James Scott könyvet írt arról, miért vonzódnak egyes politikusok a „haladást” szolgáló hatalomkoncentrációhoz.

A tekintélyelven alapuló rendszerek elnyomják az ellenvetést, így az ambiciózus vezetők terveiről gyakran túl későn derül ki, hogy hibásak. Néha olyan későn, hogy nem is sikerül elkerülni a belőlük fakadó katasztrófát. A Harvardon és Cambridge-ben is tanító, Nobel-díjas indiai közgazdász, Amartya Sen egyenesen arra vezeti vissza a tekintélyelvű rezsimekben másoknál gyakrabban előforduló tömeges éhínség tényét, hogy a vezetők itt nem elszámoltathatók. Hiányzik az a visszacsatolási mechanizmus, amely a demokráciákban időben figyelmeztet a hibákra.

Persze a demokrácia sem véd meg mindentől. Főleg nem, ha a politikusok megpróbálják eltitkolni a számukra kedvezőtlen tényeket. Az is veszélyes, ha bizonyos témák tabunak számítanak –például Amerikában a hadsereg bírálata eleve hazafiatlanságnak minősül, így egy jó svádájú tábornok mégoly súlyos harctéri hibáit is megúszhatja. Persze más tényezők is elnyomhatják az értelmes vitát: Kuba amerikai bojkottja már több mint ötven éve (!) nem tudta megdönteni Fidel Castro rendszerét, de a floridai kubai lobbi olyan jól szervezett, hogy még a különben újszerű megoldásokra hajlamos Barack Obama sem tudja átvágni a gordiuszi csomót. Ugyanez vonatkozik az izraeli kormány bírálatára, amelyet – mint azt Walt maga is megtapasztalhatta – gyakran antiszemitizmusnak, azaz szalonképtelennek minősítenek.

Az internet azonban ebben is új helyzetet teremtett. Nehezebb titkot tartani (lásd WikiLeaks), könnyebb kiszivárogtatni (lásd Abu Graib), legfőképpen pedig nincsenek tabuk, mindenről lehet nyíltan beszélni és vitatkozni. Ugyanakkor a rengeteg új hírforrás el is ködösítheti az összképet, és néha káros a szórakoztatást a (félre)informálással egyesítő „infotainment” szerepe. Mégis, az életerős, őszinte, civilizált vita a bölcsesség legbiztosabb forrása – vonja le a következtetést a harvardi professzor. Minél előbb meg kellene hívni, tartson erről előadást a Mindentudás Egyetemén.