„A mostani szabályozási tervben a vélemény-, a szólás-, a sajtószabadság már nem öncél, hanem a közösség érdekét, a társadalom integritását szolgálja” – nyilatkozta Szalai Annamária, újsütetű médiahatóságunk vezető asszonya. Egy régi vágású, hajlott korú, ugyancsak a közérdek primátusát hirdető férfiú ezt már sokkal hamarabb kimondta. „Támogatjuk és bátorítjuk a vitákat, de fontosnak tartjuk annak hangsúlyozását is: feltétlenül közös álláspont kialakítására kell törekedni – ez minden vita célja. A viták nem önmagukért valók, a vita csak eszköz, de a cél, a megoldandó feladat: a kérdések alkotó, konstruktív kidolgozása… Ellene vagyunk tehát a demokrácia mindenfajta öncélú vagy elvont értelmezésének” – fejtette ki 1969 tavaszán a Politikai Akadémián, majd a következő évben az MSZMP X. kongresszusán Biszku Béla. (A párt és az állam a nép szolgálatában, Kossuth Könyvkiadó, 1972, 193., 251. o.)

Szalai Annamária tehát egyetért Biszkuval abban, hogy a vélemény nem lehet öncélú. Hát a nemzet lehet-e? Az orosházi fideszes városatyák által díszpolgári jogaiba visszahelyezett Gömbös Gyula szerint igen. „Hirdetem a nemzeti öncélúság gondolatát, mert a mai viszonyok között és a magyar nemzet adott helyzetében csak ez a gondolat lehet eszménye a politikai vezetőnek és a politikai társadalomnak.” (A miniszterelnök első nyilatkozata a sajtó képviselőihez, 1932. október 1.) Csak a nemzet lehet öncélú, a demokrácia nem. Úgy tűnik, efelé haladunk. Modern totalitárius diktatúrák, hagyományelvű tekintély- és önkényuralmak rögeszméje, hogy a véleményformálás, a kultúra, a művészet nem lehet öncélú, hanem a nép, a nemzet, a faj, a dolgozó osztályok érdekét kell szolgálnia. Eme világképbe az individuális önkifejezés, az egyéni különvélemény nem fér bele. A fiktív, netán tényleges közérzülettel, többségi felfogással való nyakas dacolás, a nyárspolgári szemmel nézve torz, zagyva, elvont, gusztustalan művészet pártolása, művelése végképp nem.

S mi egyáltalán a közcélú és közérdekű? Ha pedig van ilyen, miért gondoljuk, hogy annak optimális fokát mindig a köz, és soha nem az egyén látja helyesen? „Az újságíró sokszor kénytelen tudomásul venni, hogy amikor szenvedélyesen védi a megbántottakat vagy a gyengéket, inkább árt nekik, mint használ, mert megakadályozza, hogy a gyengék gyalázatos, de irha- és vagyonmentő békét kössenek az erősekkel. A sajtószabadság hiányán és a sajtóüzleten kívül egyik legfőbb gátlás, sőt talán mindegyiknél nagyobb, amely ellankasztja az újságírót, hogy saját közönsége, az osztály vagy a réteg, amelynek ír, leszakad mögüle, s úgy csinál, mintha nem róla lenne szó, mint a nünüke, mikor lépteket hall, halottnak tetteti magát, sőt passzív hűtlenségével erkölcsileg hátbatámadja” – írta Zsolt Béla. (Az újságíró. Magyar írók novellái. Noran Kiadó, 2003, 393–394.) Ő hitt benne, hogy az írástudónak fel kell vállalnia a nemzet, az osztály, a tömeg lelkiismeretének szerepét. S a közcélt és közérdeket időnként nemcsak a közhatalom, de a közhangulat, az átlagemberi mentalitás ellenében is meg kell védeni. „Az a fikció, hogy az író a »nemzet lelkiismerete«, igaz lehetett akkor, amikor a »nemzet« a földbirtokos-nemesi osztályból állott. A népi hatalom viszonyai között ez korszerűtlen, elavult és káros képzelgés” – söpri le Zsolt Béla koncepcióját Darvas Józseffel vitázva 1965-ben Kádár János. (El nem égetett dokumentumok I. Szabad Tér Kiadó, 1990. Szerk.: Koltai Gábor–Bródy Péter, 71–72. o.)

A médiatörvény szövegezői, végrehajtói Kádár és Biszku sajtófilozófiáját zengik, és Zsolt Béláét tiporják. Demokráciában a vélemény lehet közcélú és közérdekű, ahogy öncélú és önérdekű is. Szerzője dönti el, minek szánja. Csak a legitimációs komplexussal bajlódó zsarnokság gondolja, hogy a véleményközlés előfeltétele a hasznos politikai funkció, az önkifejezésé a pozitív társadalmi üzenet. És csak a zsarnok véli úgy, hogy csalhatatlanul tudja is, mi a közérdek, a nemzeti érdek. Ahol szabadság van, ott közérdekverziók, nemzetfelfogások, társadalomfilozófiák, valamint önös egyéni vélemények sokasága csatázik. Lehet egységet bontani, renitenskedni, a sorból kilógni.

Miért fontos az önérdekű, individuális látásmód? Életünk javarészét kényszerközösségekben töltjük. Nem választhatunk, hogy melyik nemzetbe, országba, családba születünk. Szüleink választanak nekünk iskolát, hitet – vagy hitetlenséget. Felnőtt korunkban már szabadon választhatunk egyetemet, munkahelyet. De évfolyam- vagy munkatársainkat, professzorainkat, főnökeinket nem mi jelöljük ki. Oly kevés, amit kiválaszthatunk. Partnereinket és barátainkat – de többnyire velük is egyik-másik kényszerközösségben hoz össze a sors. Az egyetlen, ami igazán belőlünk fakad, az a gondolat és annak nyilvános formája: a vélemény. Minél eredetibb, egyénibb, annál inkább ráfogható az öncélúság.

Minden olyan felfogás, ami népszerűtlen intézkedést, gondolatot vagy azonosságtudatot védelmez, meggyanúsítható közérdek-ellenességgel. De szabad országban az egyénnek is lehet igaza a közösséggel, kisebbségnek is a többséggel szemben. S ha nincs, akkor is joga van az általa igaznak véltet hangoztatni. Az öncélú véleménynek is van haszna és funkciója. Ha valamit kimondhatok, leírhatok, pusztán a „mert megtehetem” l’art pour l’art öröméért, ha szabadon pukkaszthatom az átlagpolgárt, az tartást és önbizalmat ad. Cserébe nekem is kötelező elviselnem a többségi berzenkedést, idegenkedést, megvetést.

Persze az, hogy valamit szabad, nem jelenti, hogy muszáj is. S végképp nem törvényszerű, hogy amit szabad, az hasznos. Rengeteg öncélú provokáció van, aminek az önkifejezés hasznánál ezerszer nagyobb a kára az egyén (vagy kisebbségi csoport) megítélésére nézve. De ez nem ok a tiltásra. Mindig a véleményformálónak kell döntenie, mi fontosabb, mi éri meg neki: markáns, átlagtól elütő nézetei vagy a főáramhoz történő asszimilálódás? Hány zseniális műalkotás, regény, oknyomozás, glossza, kritika, publicisztika született úgy, hogy írójának nem volt egyéb célja, mint az öncélú kötekedés, gonoszkodás, frusztrációjának szétöntése, de az utókor már zseniális látleletként könyvelte el, ami így született! Így jött létre pl. a gonzó mint műfaj. És hány vitától ment el a kedvem? Soktól. Miért? Mert hideglelést kaptam attól, hogy mindig felcímkéznek és besorolnak. Voltam én már szocibérenc, SZDSZ-ügynök, LMP-ágens, de Fidesz-szekértoló és Jobbik-szálláscsináló is. Olyanoknak, akik szerint a függetlenségre törekvés humbug, öncélú nihilizmus, mindenkinek tartozni kell valahová. Olyan nincs, hogy szuverén módon hol egyik, hol másik párt téziseiben látok kisebb vagy nagyobb részigazságot, anélkül, hogy bármelyiket az igazság reprezentánsának tartanám.

A most létrejött médiaszörny a végletekig hajtott szekértáboros tömblogika kreatúrája. Mely az egyik politikai oldal világlátását akarja törvényerőre emelni a nyilvános gondolatközlés szintjén is. Nem csoda, hogy még a jobbos sajtó is visszaborzadt önnön intellektuális teremtményétől, amikor látta, miként fest a valóságban.

Mihez fog hát vezetni az új médiarezsim?

A papucsállatka intellektusával, humorérzékével rendelkező lumpenértelmiség, meszes agyú, sok brosúrával lemaradt vénemberek és fundamentalista zombik büntetőjogi ízlésterrorjához. Minden szellem, gúny, vitriol, tabutörés, odamondás kiirtási ütemtervéhez. Csador borul képernyőre, címlapra és monitorra. A hatalom nem általában az öncélú sértést üldözi, hanem azt, amit ő sértőnek tart.

Persze a jelenlegi ellenzők némelyikének is lenne most oka az önvizsgálatra. „…a magyar újságírók közül sokan azt kérik számon a jobboldali konzervatív erőkön, hogy tegyenek a gyűlöletbeszéd ellen. Amikor pedig próbáljuk megteremteni ennek az eszközeit, akkor meg ez a probléma. Márpedig úgy nehéz bizonyos értékeket – mint az alkotmányosság vagy az emberi méltóság tiszteletben tartása – kikövetelni, ha közben eszköztelen a médiahatóság” – nyilatkozta Lázár János. Kíváncsi vagyok, a szoclib értelmiség azon része, mely annak idején minden – erőszakra nem uszító, csak szimplán gyűlölködő – zsidózás, holokauszttagadás, Szálasi-dicsőítés után teli szájjal ordítottak rendőrért, most milyen arcot vágnak. Én már 2009 őszén szóltam: „...szavakra szavakkal (vagy megvető hallgatással) illik felelni, nem gumibottal, bilinccsel, cenzúrarendelettel. Akik ezt nem értik, a paternalista zsarnokság autoriter intézményrendszerét építik. Melyet egyszer talán pont a fasiszták használnak majd. S mivel tőlünk vették át, még erkölcsi alapunk sem lesz tiltakozni ellene.” Bizony: a nácik (vagy kommunisták) véleményszabadságának korlátozása óhatatlanul korlátozza a demokratákét is. Hát nem igazam lett?!

A szerző közíró

Marabu rajza