Mert hogyan lehet egyszerre béke és háború? – kérdezzük magunktól. Vagy úgy állna a dolog, hogy van, akinek ez jut, a másiknak meg az? Amikor persze megkülönböztethető a hátország és a front, akkor ez utóbbi kérdés jogos és érvényes – sőt telitalálat.

Csakhogy vannak olyan politikai helyzetek – terror vagy polgárháború idején –, amikor a hátországot is az életveszedelem, a rettegés borítja be, miközben léptennyomon tapasztalható az egyidejűség botránya. Telnek a koncentrációs táborok, növekszik a Gulag, ugyanakkor Rügen szigetén, vagy a Krimben nincs egy talpalatnyi hely a tengerparti strandokon. Ráadásul az ilyesféle szinkronicitásban az a skandalum – hogy természetes. Talán terror idején nem kell paradicsomot palántázni?

Hans Magnus Enzensberger legutóbbi könyvében, a 2008-ban megjelent Hammerstein tábornokról írt életrajzában (eredetileg Hammarstein oder der Eigensinn címmel jelent meg, majd egy évre rá The Silences of Hammerstein címmel angolul is) nem egyszerűen sorjáznak az ilyen botrányos egyidejűségek, hanem ezekkel a szerző kifejezetten számot is vet. Idéz két esti lap, a Vecsernaja Moszkva és a Münchener Abendzeitung 1936-os és 1938-as számaiból, amelyekben egymást követően olvashatók egy zongoraverseny meghirdetése és egy halálbüntetés bejelentése, avagy egy hirdetés arról, hogy jó megjelenésű hölgyek jelentkezését várják egy már 1933 óta árjásított fűző- és fehérneműgyártó cégnél, stb. S maga a könyv főhőse is – ötlik fel az olvasóban – az egyidejűség botrányának megtestesítője. Kurt von Hammerstein-Equord nyugállományba kényszerített vezérezredes, már a Harmadik Birodalom kezdeteitől Hitler félreállítására életüket is kockáztatni hajlandók indokolt várakozásának középpontjában élt, ugyanakkor idejének ő lehetőleg mind nagyobb részét idillikus vadászatokon töltötte. Szenvedélyes vadász volt, s a tisztán katonai ügyeknél a politika is szenvedélyesebben érdekelte. Noha sohasem pártpolitikai értelemben, hanem annál inkább Németország jövőjének stratégiai mérlegeléseként.

E különös életre, s nem kevésbé különösen formált életrajzára a világhírű német író egy évtizedet szentelt. Kurt Hammerstein vezérkari tiszt volt. S ha már német vezérkar, akkor szinte természetes, hogy porosz és junker, akinek környezetében is szinte mindenkinek három-négy keresztneve, von és zu, és ami ezzel jár. Felesége is arisztokrata családból származik, s már magától értetődik, hogy apósa is generális – noha a politika színkép ellentétes szélén. Hammerstein ugyanis 1943-ban bekövetkezett haláláig nyíltan náciellenes, aminek igazi súlyt az ad, hogy a náci hatalommegragadásig a német haderő főparancsnoka volt. Tudott volt, s személyesen Adolf Hitlernek is megmondta már 1932-ben, hogy ha a nácik hatalomra törnek, lövetni fog. – Miért nem tette? – Polgárháborútól tartottam. – „És? – kérdezte tőle nagyvonalúan Ruth von Mayenberg a harmincas évek közepén, aki nemcsak nagyvilági hölgy volt, de egyúttal a Vörös Hadsereg hírszerző tisztje is. – Hát, igen. – Merő rejtély az is, hogy a tábornok a Harmadik Birodalomban a harmincas évek második felében is élő, de akkor ugyancsak veszélyes, szerteágazó nemzetközi kapcsolatai ellenére hogyan maradhatott életben.

Hogyan kerülhette el az orosz Tuhacsevszkij marsall sorsát, akit a Vörös Hadsereg gyakorlati lefejezésekor Sztálin rövid úton kivégeztetett? Ugyanis mindketten nemcsak hasonló pozíciót töltöttek be, ki-ki a maga hadseregében, hanem a német–orosz fegyverbarátság hívei és aktív formálói voltak a weimari demokrácia idején. Enzensberger bravúrosan szerkesztett dokumentumprózájában (a szerző segítői állami és magánlevéltárak tucatjait túrták fel világszerte) felvillantja a két ország katonai szövetségeinek kétszáz éves libikókáját, aminek talán a manapság a halmazállapotuk miatt látszólag szinte megszűnő hadseregek helyzete vet véget, de aminek a napóleoni háborúk óta a Molotov–Ribbentrop-paktumig tartó sorozata aktív összetevője volt az egyidejűség botrányainak újratermelődésében.

De hogyan élhette túl Hammerstein 1934-et, amikor Hitler leszámolt ellenfeleivel, s amikor régi tiszttársát, barátját, Kurt von Schleichert, a volt kancellárt is, feleségével együtt, békés otthonukban kivégezték az SS emberei. – Nos, ez egy német történet. Ezért adta Enzensberger is ezt könyve alcíméül. Nincs világos válasz a kérdésre.

A legendák szerint Hammerstein tábornok lusta volt. Való igaz, főparancsnoki posztján is a papírmunka elől minduntalan vadászatokba menekült. De erre volt egy ideológiája. A fennmaradt dokumentumok szerint ő maga úgy fogalmazott: „Tisztjeimet négy csoportba osztom. Vannak okos, szorgalmas, stupid és lusta tisztek. Ezek közül két jellemvonás általában együtt jár. Néhányan okosak és szorgalmasak – ezeknek a vezérkarban a helyük. A nagy többség stupid és lusta – ők teszik ki minden hadseregben a tisztikar 90 százalékát, s rájuk kell bízni a rutinfeladatok ellátását. Azok azonban, akik egyszerre okosak és lusták is, nos, ők alkalmasak a legmagasabb vezető posztok betöltésére, mert ők rendelkeznek azzal a tisztánlátással és öszszefogottsággal, ami nagy döntések meghozatalához elengedhetetlen. Ugyanakkor nagyon óvatosnak kell lenni mindazokkal szemben, akik stupidok és szorgalmasak, azokra soha nem szabad semmi felelősséget rábízni, mert csak bajt okoznak.” – Az intelligenciája, a vadászgatás vagy csak a vak jószerencse az, ami életben tartotta? Avagy az a móres, ahogy hét gyerekét is szabadjára hagyva ugyan, de lelkükre kötötte: a félelem az nem életfilozófia.

Nevelésének meg is lett az eredménye; négy lánya közül kettő kommunista lett, s ráadásul még zsidó férjet is választott magának, s két fia is részt vett az 1944-es Hitler-ellenes merényletben, majd bujkálva menekült. Felesége egy koncentrációs táborban élte meg a háború végét. Hammerstein azonban, amíg élt, az egyidejűség botrányaként vadászott és élvezte a jó szivarokat.

Mi, letekintve néha a közelesen hét évtizede tartó békevilág platójáról ebbe a szakadékba, megrökönyödve pillantunk az ilyesmire. Kétséges – írja Enzensberger –, hogy a későbbi nemzedékek elegendő képzelőerővel rendelkeznek, hogy igazságosan mérlegeljék a szereplők állásfoglalásait. „Az emberek képtelenek ezt már megérteni, mert azt hiszik, mindent tudnak.”

Náci tisztek és női segédtisztek egy Auschwitz környékén lévő üdülőben