Egyrészt a múlt ősszel lezajlott első fordulót azért nyilvánították eredménytelennek, mert a helyi Fidesz a saját jelöltjéért nem mert szembemenni a pártközpont akaratával, amely egy másik, a szakmai zsűri által minimálisan sem támogatott jelöltet preferált. Adódik a kérdés: ha az önkormányzati testület a saját pártkliensei közül is gyáva a szakmailag megfelelőbbet választani, elképzelhető-e, akár csak elméletileg, hogy olyan jelölt mellett döntsön, akinek nincs kormánypárti hátszele? De a polgármester szavai azért is hiteltelenek, mert a második fordulóban pályázók közül többen együtt indulnak olyan csapattársakkal, akiknek közismerten jó kapcsolataik vannak felső Fidesz-körökhöz, és szemmel láthatóan emiatt kerültek be a pályázatba. Ha minden tolvaj mellé nem is lehet rendőrt állítani, úgy tetszik, minden színigazgató-jelölt mellé ajánlatos kormánypárti lobbistát mellékelni. Alighanem az fog győzni, akinek nagyobb a lobbiegyütthatója.

Páva Zsolt könnyen meggyőzhetne arról, hogy csakugyan a szakmai döntést részesíti előnyben. Ehhez mindössze a több évtizedes pályáztatási gyakorlatot kellene megváltoztatnia, amelynek szabályrendszere a letelefonálásokra, a suskusra, a háttér-manipulációra, magyarán a nyilvánosság kizárására épül. Valakiknek egyszer úgy tetszett – gyanítom, pártemberek voltak –, hogy az egész folyamatot titkosítani kell. Ha egy pályázó ma titokban akarja tartani a nevét, megteheti. Ha nem kívánja nyilvánosságra hozni a pályázatát, módja van rá. Lehet mindenről zárt ajtók mögött dönteni, el lehet kerülni a nyilvános meghallgatást, a szakmai zsűri tagjainak titoktartási nyilatkozatot kell tenniük, a döntést hozó testület nem köteles részletes indoklásba bocsátkozni, az iratokat hosszú évekre törvényesen elzárják. Minden a színfalak mögött, sub rosa, titkosszolgálati szellemben történik, mintha legalábbis nemzetbiztonsági kockázatról, az állam fennmaradásáról, a háború és béke kérdéséről volna szó, nem kulturális kommunikációról, közönségkapcsolatról, művelődésről és szórakoztatásról – a legnyilvánosabb művészeti ágban: a színházban.

Ez egyfelől abszurdum, másfelől bohózat, és bohóc benne minden férfi és nő, aki bármilyen minőségben a részesévé válik, vagyis legitimálja.

Egyszerű lenne megteremteni a szakmai döntés látszatát (legalább azt), csak teljes nyilvánosság kellene hozzá. Aki nem adja a nevét a pályázatához, az kizárandó. Hogy lehet egy kulturális intézmény arca, aki a saját arcát sem vállalja? A pályázatok kötelező publikálásáról magának az önkormányzatnak kellene gondoskodnia, méghozzá idejekorán, hogy minél szélesebb közönség láthassa és vitathassa a dolgozatokat a döntés előtt. A meghallgatások nyilvánossága azért is fontos, mert azokon nemcsak a jelöltek vizsgáznak, hanem a szakmai zsűri és az önkormányzati testület is: kiderül, mennyire alaposak, milyen komolyan veszik a feladatukat. A zsűri javaslata és a testület döntése ugyanezért részletesen indokolandó – az esetleges különvéleményekkel együtt, mint az alkotmánybíráknál –, már csak azért is, hogy később számon kérhető legyen a kedvezményezett teljesítményén. Csak így lehet a kinevezett igazgató elé követelményeket állítani, és teljesítésüket számon kérni. Előfordult ez valamikor? Soha, semmikor. Az abszurd bohózatot az általános felelőtlenség dramaturgiája működteti.

Ha a nyilvánosság kötelező lenne, Schwajda György annak idején nem adhatott volna be pályázat gyanánt sajtpapírra írt sületlenségeket Kaposvárott – pontosan olyat, mint amilyen színházat csinált azután. Természetesen nem számított, milyen (titkos) pályázatot ad be, mert már a beadás előtt befutó volt. Az egész sunyi rendszer arra van kitalálva, hogy ne a minőség, hanem a politika döntsön. Persze mindenki tudja, hogy hét nyelven beszélő, bőrbe kötött, táblázatokkal és szociológiai halandzsával leöntött pályázatot is lehet készíteni – több ilyet láttam –, ami ettől még dilettáns marad, de a nyilvánosság ezt ugyanúgy leleplezi, ezért is van szükség rá. Írásos dolgozat és személyes hitelesség, szakmai múlt és szellemi horizont, igazolt felkészültség és kommunikációs képesség együtt vall a színigazgatói alkalmasságról.

Ha a pályáztatás a valódi képességeket fi rtatná, a munkáltató nem ragadna le olyan szamárságoknál, hogy van-e a jelöltnek „városi kötődése”. Ez a kritérium a színházi provincializmus legbiztosabb jele. Egy olyasféle városnak, mint Pécs, szellemileg nyitott, befogadó, kreatívmultikulturális európai centrumnak kellene lennie. A tavalyi EKF-projekt sikertelenségét leginkább a színház hiányán lehetett lemérni. Nemcsak más kulturális fővárosok, hanem sokkal jelentéktelenebb városok tucatjai is izgalmasabb, tartalmilag és stilárisan színesebb kortárs színházat, nemzetközi kapcsolatokat és fesztiválokat produkálnak Európa-szerte, míg Pécs az országos színházi találkozó (POSZT) ellenére – részben épp annak dzsentroid, nyaralóprogramos könnyelműsége miatt – sem tudott elszakadni a színházi köldöknézéstől. Pécs kétszer is elutasította azt a Mundruczó-rendezést, amelyet Bécs nemzetközi fesztivál fényébe emelt. Ugocsa non coronat. Román és lengyel városok egész sorában jelennek meg rendszeresen külföldi társulatok, van rá pénz és érdeklődés. Az érdeklődést nem lehet egyik napról a másikra fölkelteni, ahhoz előbb a színházvezetésnek kell európai távlatot nyitnia, nívót diktálnia és folyamatosan építkeznie. Ennél persze kényelmesebb bennszorulni a jól bevált, langyos, rutinszerűen újrahasznosított hagyományban, paneldarabok, panel-előadások szolgáltatásában, a holt színházban. Megélhetési politikusok és megélhetési színházvezetők évek óta közös megegyezéssel bontják le a színházkultúrát. Kevés közszereplő vette észre, hogy az ország szellemi elsorvasztása a vidéki színházak lenyúlásával kezdődött. A színház a leggyengébb láncszem, kiesik az értelmiségi elit látóköréből. Nagy kár, mert nincs kétféle közönség, egy olyan, amelyik színházba jár, és egy olyan, amelyik szavazófülkébe – a kettő között föltételezhető az átfedés. A színház maga is köztér. Ha a színházi nézőt elaltatják és illúziókra kondícionálják, a valóságot is hajlamos olyan színháznak nézni, amelyben hasonló a szerepe. A punnyadt színház és a punnyadt közélet egymás ikertestvérei. Ha az állampolgárt a színház nyilvánossága nem készteti arra, hogy szembenézzen önmagával – ember voltával és társadalmi mivoltával –, a közéletben sem fog ráébredni a saját sorsa iránti felelősségre. És akkor mindent meg lehet vele csinálni, el lehet venni a magántulajdonát, az önrendelkezési jogát, a szabadságát anélkül, hogy tenni merne ellene valamit, vagy egyáltalán észrevenné.

A manipulált nyilvánosság és a nyilvánosság hiánya az autokratikus rendszerek jellemzője, és a vezetők félelmét jelzi a közönségüktől.

A színházban csak bohózat, a valóságban sorstragédia is lehet.

A szerző kritikus

– Köszönjük, köszönjük... Bár megjegyezném, hogy a színház anyagi helyzetén sokat lendítene, ha taps helyett inkább emelt díjas esemes küldésével fejeznék ki tetszésüket.