Támadások elhárításához legyenek ugyanolyan eszközeid, mint támadások indításához: ha vádolnak, vádolj, ha zsarolnak, zsarolj, ha beléd kötnek, büntess. Üres rágalomra se válaszolj puszta cáfolattal, iratokkal, tanúkkal. Ne bocsátkozz vitákba, mert ebben a közegben az nem más, mint magyarázkodás, amelyen átüt a félelem. Kevés a gyanúsítás alapjait szétzúzni, gócait kell megsemmisíteni, ellehetetleníteni.

Az ilyen hadjáratnak van igazi elrettentő hatása, különösen akkor, ha a nyilvánosság pódiumai alkalmassá válnak az ezt közvetítő szerepre, azaz – futballból vett kifejezéssel – nem a labdára, lábra kell menni.

Az ellenfél sarokba szorításához egyre kevésbé van szükség érvekre, őt magát kell célszeméllyé tenni. Ha ez a módszer csupán a politikai küzdelem kísérőjelensége, csak-csak elviseli az ember, amikor azonban kampányoktól függetlenné válik, reflexszerűen alkalmazott reakcióvá, ragályos és rettenetes lesz. Ragályos, mert a sejtekig hatol, a társadalmi érintkezést roncsolja, ott is normává válik, ahol végképp semmi keresnivalója nincs. Rettenetes, mert bizalmatlanságot és paranoiát gerjeszt, a józan mérlegelésre való késztetést aknázza alá, a tárgyilagosság maradékát szorítja háttérbe – és igen: hiszterizál.

Az 1998-as „megfigyelési ügy” minden alapot nélkülöző, tulajdonképpen vicces nekifutás volt. Amikor egy politikus először kért meg arra, hogy nem elég, ha a mobilomat lekapcsolom, vegyem ki belőle az akkumulátort is, megmosolyogtam. Még nem beszélek virágnyelven, de már nem is mosolygok. Természetesnek tartom, hogy vannak szituációk, tárgyalási pozíciók, amikor jó, ha a felek „felkészülnek” a másikból, de manapság a tájékozottság legfontosabb eleme már nem is annyira a téma tárgya, hanem az, hogy kit, hogyan lehet kikezdeni, megbénítani, a hatalom nagyságát pedig az reprezentálja, hogy valaki mennyire tudja a titkait megvédeni, másokét pedig (akár illegálisan is) megszerezni és kénye-kedve szerint ütni vagy visszaütni.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a korrupció pusztán feljelentőállomások létesítésével nem szorítható vissza, mint ahogy azzal sem, ha időről időre lobbicsoportok vagy politikai erővonalak mentén zajlik csupán a rendteremtés. Árulkodó, amikor az ügyészségről napi gyakorisággal ömlenek információk, amelyek rendre egyetlen újságnál landolnak. Amikor Zuschlag János bűnéből híradós szappanopera lesz, századszor látja bilincsbe verve és hallja ugyanazt a hetvenmilliós történetet az ember.

Amikor oknyomozó újságírás helyett dossziék kelnek útra, hogy már másnap pogis párt-sajtótájékoztatók kövessék az első közlést. Amikor kivétel nélkül mindig a tiltakozókról, aláírást gyűjtőkről kerülnek elő lejárató, tendenciózus dokumentumok. Amikor kiszámítható, hogy mikor lesz barátból ellenség, ellenségből barát. Amikor csak jól körülhatárolható körben kérdőjeleződik meg intézeti támogatás, közhasznú társaságok, alapítványok létjogosultsága. Amikor hol az egyik, hol meg a másik biztonsági cég veszíti el egyszerre piacát és ezzel szinkronban derül ki róla, hogy mekkora volt korábban az állami megrendelése. Amikor érvényessé válik a képzavar: kilóg a lóláb, és még meg is botlik.

És amikor már nem is vagyunk annyira kíváncsiak.