Tavaly az USA egész éven át nyomást gyakorolt Kínára, hogy értékelje fel a valutáját, miközben Peking Washingtont bírálta, amiért a pénzkínálat növelésének politikáját választotta a valutapiaci zavarok feloldására. A két fél elbeszél egymás mellett, holott mindkettőnek van valami igaza.

A globális egyensúlyhiányt, ami a 2008-as válságban gyökerezik, még nem sikerült helyrebillenteni, sőt az valamelyest tovább súlyosbodott. Az USA még mindig többet fogyaszt, mint termel, krónikus kereskedelmi deficitet görgetve maga előtt. A fogyasztás továbbra is túl nagy, a hazai össztermék (GDP) majdnem 70 százaléka, míg Kínában tarthatatlanul csekély, a GDP 35,6 százaléka.

Az amerikai háztartások túlságosan eladósodtak, és többet kellene megtakarítaniuk. Az amerikai gazdaságnak nagyobb termelékenységre van szüksége, ám a jelentős nyereséggel működő amerikai vállalatok felhalmozzák a pénzt ahelyett, hogy beruházásokba fektetnék – kihasználva a deflációs veszély elhárítása végett megnövelt pénzkínálatot. Kínában viszont a bankhitelezést kellene szigorúbban fogni, de a szabályozási törekvéseket gátolja a mérlegen kívüli finanszírozás, és egy nem hivatalos, kvázi bankrendszer kifejlődése. A kínai gazdaság a túlfűtöttség jeleit mutatja.

Az egyensúlyhiányt az USA inkább fiskális, mint monetáris ösztönzőkkel mérsékelhetné, Kínának pedig engednie kellene, hogy valutájának az árfolyama normális módon alakuljon. Ám ezt mindkét országban belpolitikai tényezők akadályozzák.

Az USA-ban a republikánusok – megnyervén a félidei választásokat – elhatározták, hogy kiteljesítik Bush adócsökkentési törekvéseit. Ez kevés teret ad a fiskális ösztönzőknek, míg az adócsökkentés következménye valószínűleg inkább megtakarítás lesz, mint befektetés. A Fednnek ezért kellett a pénzkínálat növeléséhez folyamodnia, noha ez inkább a vagyonbuborékot fújja fel, mintsem termelő beruházásokat eredményezne. Kína a pénzkínálat növelését a dollár leértékelésére, egyben a jüan felértékelésére irányuló szándékként értelmezi. Az Egyesült Államok viszont nem érti, miért vonakodik Peking felszabadítani a jüan árfolyamát, amikor ez csillapíthatná az inflációs nyomást.

A kettős valutarendszer és az alulértékelt valuta Kína sikereinek kulcsa. A jelentős kínai exportbevételek lefölözésének ez sokkal hatékonyabb eszköze, mint az adózás, így egyre gyarapodnak a valutatartalékok, amelyeket a központi kormányzat saját belátása szerint használhat fel. Ez igencsak megerősíti a központi kormányzatot, és a kormány szolgálatába vonzza a legjobb koponyákat.

Kína persze azt szeretné, ha a valutaárfolyam kiigazítása helyett inkább a kereskedelmi korlátozások lebontásával befolyásolnák a kereskedelmi mérleget, mert egyrészt Peking nem szívesen növelné a feszültséget az exportra termelő iparágakban, másrészt mert nagyon szeretne hozzájutni amerikai technológiákhoz.

Washington továbbra is fenntartja a legfejlettebb technológiák kivitelének korlátozását Kínával szemben, mert utóbbi nem tartja tiszteletben a szellemi tulajdonhoz fűződő jogokat. A deflációs nyomás enyhítése végett inkább választaná a kínai import drágulását – ami a pénzkínálat növelésének igényét is csökkentené, és így megszüntetve a kínai panaszok egyik forrását.

A dolgok jelenlegi állása szerint mindkét ország olyan politikát folytat, ami a másiknak sem jó, és a saját gazdaságuknak sem optimális. Az egész világgazdaságnak jót tenne, ha megértenék egymást, és összehangolnák gazdaságpolitikájukat.

Ám ennek éppen az ellenkezője történik. A gazdaságpolitikai konfliktus kiterjed a geopolitikai szférára. Peking hangsúlyozza „létfontosságú érdekeit” a Dél-kínai-tengeren, követelve az egész térségen áthúzódó kétszáz tengeri mérföldes „különleges gazdasági zónát” mint kínai felségjog alá tartozó vizeket. Hillary Clinton amerikai külügyminiszter pedig válaszul kijelentette, hogy Amerikának ugyancsak vannak „érdekei” ebben a térségben, és a két ország alaposan összeveszett a hatalmas és rendkívül fontos tengeri régión.

Kína ezután Japánnal is vitába keveredett a Diaoyu, avagy (japán nevén) Senkaku-szigetek hovatartozásáról. Kevés nyugati képes felmérni, milyen komolyan veszi Kína ezt az ügyet. Földrajzilag a szigetcsoport Tajvanhoz tartozik, és Japán Tajvan 1895-ös birtokbavételekor szerzett fennhatóságot e szigetek felett. Ez tette e lakatlan sziklákat a hivatalos „Egy Kína” doktrína számára ugyanolyan fontossá, mint Tajvant vagy Tibetet. Peking ugyancsak nehezményezte, hogy Washington a japán álláspontot fogadta el.

Kína gyors felemelkedése és Amerika ugyanolyan gyors erő- és befolyásvesztése veszélyes helyzetet teremtett. Az ilyen világhatalmi változások szinte mindig fegyveres konfliktusokkal jártak. (A kivétel az volt, amikor az USA az első világháború után csendben átvette a vezető szerepet Nagy-Britanniától). A kínai–amerikai viszony romlása különösen aggasztó, mert a globális egyensúlytalanság és a súlyos belpolitikai megosztottság mindkét országot intranzigens pozícióba sodorja.

A globális egyensúly helyreállítása és a konfl iktusok elkerülése csak szélesebb nemzetközi együttműködéssel lehetséges. De ha a két ország jobban megérti egymást, az nemcsak a világgazdaságnak hasznos.

Gondoljunk például Afganisztánra. Az ország gazdag olyan ásványkincsekben, amelyekre Kínának szüksége van, az Egyesült Államok meg havonta tízmilliárd dollárt költ egy olyan ország megszállására, amelynek évi GDP-je mindössze 15 milliárd dollár. Ahogy a dolgok most állnak, az USA valószínűleg mérsékelni fogja a jelenlétét, mielőtt Afganisztánban helyreáll a béke, és megkezdhetnék az ásványkincsek kitermelését. Mivel Kína lenne ezeknek az ásványkincseknek a természetes piaca, neki lenne érdeke, hogy szorgalmazza az amerikaiak maradását, mégpedig az afgán hadsereg kiképzésének költségeihez való jelentős anyagi hozzájárulással.

Kína előrelátó volt, amikor elfogadta a harmonikus fejlődés doktrínáját, ám nemrég elfordult ettől. A változás üteme túl gyors volt a kínai vezetők számára ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjanak hozzá. A vezetés elkötelezte magát, hogy mindenekelőtt saját – jelentős részben ma is szegénységben élő – népének érdekeit tartja szem előtt. Ám Kína nagyhatalommá vált, és ez együtt jár a világrend fenntartásának mindenféle kötelezettségével, akár tetszik, akár nem.

Amikor 2009 novemberében Barack Obama amerikai elnök Kínába látogatott, az ázsiai ország gyors felemelkedését tudomásul véve partnerséget kínált neki a világrend fenntartásában és javításában. A kínai vezetés elutasította ezt, mondván Kína fejlődő ország, mely saját népe szükségleteit is alig tudja kielégíteni. Ez szerencsétlen válasz volt: a kínai életszínvonal javulásának párhuzamosan kellene haladnia a kínai részvétel erősödésével egy jobb világrend kiépítésében. Kína csak akkor fejlődhet tovább békében, ha nagyobb figyelmet fordít rá, hogy a világ többi állama elfogadja és megértse őt.

A kínai vezetés tudja, hogy teljesítenie kell saját népe minimális elvárásait annak érdekében, hogy fenntartsa a belső békét és stabilitást. Most meg kell tanulnia azt is, hogy a külső béke és stabilitás megőrzése végett a világ többi állama számára is elfogadhatóvá kell tennie magát. Ez azt jelenti, hogy nyitottabb társadalommá kell válnia, és aktívabban kell kivennie részét egy békés és stabil világrend fenntartásából.

Kínának ezt nem terhes kényszernek kell tekintenie, hanem a nagyság inspirációjának. Kína történelmének legdicsőbb időszakai azok voltak, amikor a legnyitottabb volt belül is, és a külvilág felé is.

Viszont: ha Kína inkább konfrontálódik és katonai hatalomra tör, jó ideig nem lesz még méltó ellenfele az Egyesült Államoknak, viszont a jelenlegi irányvonal követése esetén Peking forrásainak mind nagyobb részét lesz kénytelen katonai kiadásokra fordítani, mégpedig a lakosság kárára, melynek elvárásait a vezetők mind nehezebben tudják majd teljesíteni.

Ebben az esetben a jelenlegi felvirágzás alighanem múlandónak bizonyul. Az aggódó szomszédok valószínűleg az „amerikai sas” szárnyai alatt keresnek menedéket, hizlalva az amerikai katonai költségvetést, amely már ma is túlméretezett. Ha nem tesz mindkét oldal erőfeszítéseket annak érdekében, hogy jobban megértsék egymást, a világra viharos idők várnak.

Project Syndicate 2011

A szerző a Soros Fund Management elnöke