Oldja meg 1. a kommunista–liberális, korrupt, privatizátor oligarcha kisebbség hátrányára, a társadalom többsége előnyére.

2. A Tőke rovására és a Munka előnyére.

3. A külföld rovására és Magyarország előnyére.

4. A nemzetközi (pénz)tőke hátrányára és a magyar tőke előnyére.

5. Az állami és magánalkalmazottakból, a kisés középvállalkozókból álló középrétegek védelmére és az oligarcha felsők, beilleszkedésre alkalmatlan, potyautas alsók ellenében.

6. Hajtson végre szociál-protekcionista reformokat, igazi jóléti rendszerváltást a közalkalmazottak érdekében, a modernizáló reformokkal szemben.

7. Vezessen be protekcionista intézkedéseket a kisés középvállalkozók védelmében, a nagytőke, a nemzetközi verseny és a túlburjánzó állammal, közalkalmazotti szférával szemben.

8. Adja vissza a magyar állam tekintélyét, teremtsen rendet, nyugalmat és biztonságot, az állam és a nép tárgyi ítélete és nem az elvont, uralkodó jog és intézményei alapján.

9. Helyezze vissza a teljes hatalmat a társadalom szervezésére és vezetésére egyedül hivatott nemzeti középosztálynak, pártnak, kormánynak és vezetőnek a kezébe.

10. Az ezeréves magyar állam és a nemzeti egység legitimációját szegezze szembe a húszéves, érdekek és értékek alapján megosztott rendszerváltó köztársasággal és alkotmányával.

11. Szerezze vissza a törzsökös magyar nemzet politikai, gazdasági és erkölcsi szuverenitását a külső és belső nem magyar érdekekkel és értékekkel szemben.

12. A kétharmados többséggel felhatalmazott, történetileg erre hivatott hatalom vállalja magára a nemzet nevelését, erkölcsi irányítását az oktatási, kulturális intézményeken és az ellenőrzött sajtón keresztül.

13. A magyar nemzetállam egyesítse a világ magyarjait egyetlen nemzettestben. Mindez nem program, hanem vágy és akaródzás.

Döntse el mindenki, hogy mindebből az Orbán-kormány mennyit és hogyan teljesített. Az első és egyetlen, de meghatározó korlát, amely megindította a nemzeti forradalom menetét, az EU és a pénzpiacok döntése, hogy a válság nem oldható meg a költségvetési hiány és eladósodás árán. Most az Orbán-rendszer kiépítése határponthoz érkezett. A nemzeti forradalmi politika – a jogállami intézmények leépítése, a sajtószabadság korlátozása, a nyugati típusú nemzetközi intézmények bűnbakként való feltűntetése, a nacionalista sérelmi politika – és gazdaságpolitika –, a nemzetközi pénzügyi intézmények támadása, a transznacionális befektetők büntetése, a magántulajdon megkérdőjelezése a magánnyugdíjpénztárak esetében, a külön nemzeti út meghirdetése 2010 végéig nem ütközött komoly külső és belső ellenállásba.

A nemzetközi figyelmeztetések, az ellenzék és a civil társadalom gyenge hangja nem állított akadályt a Fidesz-villámháború elé. A jogállami demokrácia és tegyük hozzá, a piacgazdaság Maginot-vonalát a Fidesz megkerülte, ahogy azt Gombár Csaba megjegyezte. Ám nem kétséges, hogy december közepén, végén a hitelminősítők jelezték, hogy valódi programot várnak, a nemzetközi sajtó tömegesen küldte el kisebb nagyobb hajóit, hogy a partról kimentse a demokrácia maradék erőit, és bizonyítsa, hogy lehetséges az ellenállást fönntartani.

Sokak szerint itt az Orbán-rendszer vége. Megérkeztek az európai felszabadítók, csak idő kérdése, hogy az Orbán-kormány megbukjon. Mások szerint mindez mit sem ér. Az európai kutya ugat, de nem harap. Orbán és csapata eddig is mindent megúszott, miért ne folytathatná a régi módon. 2010 júniusa, az első valutaválság, a gazdaságpolitika indulása óta írom, hogy Orbán bukásra ítélte magát, nem lesz képes rendszerépítésre, ennek ellenére, nem hiszem, hogy itt volna a vég. De nem folytathatja úgy, mintha nem ütközött volna jelentősebb ellenállásba. A kezdet végénél vagyunk.

Orbán mozgástere alaposan beszűkült, de az eseményeket még ő uralja, és nem az események őt. Még nem következett be három döntő jelentőségű esemény. A szavazótábor kitart Orbán és politikája mellett. A kormányzó pártban nem jelent meg a kritikus politikus tömeg, amely kormányzásra alkalmas személyi és programalternatívát jelentene. (A Gombár-szabály szerint nem is lesz, mert ezekben a vezérelvű pártokban az idő előrehaladásával a konfliktusok a centripetális erőt, az összebújást, a „közös gazságok melletti kitartást” erősítik. Állandóan összeesküsznek, akár Gyurcsány ellen a szocialisták, de soha nem jutnak semmire.) Nincs kormányképes, alternatív programot adó ellenzéki erő. Ezért még Orbán-variációkról és nem Magyarország-forgatókönyvekről beszélhetünk.

Orbánnak döntenie kell, hogy merre tovább. Egy hónapon belül elő kell állnia egy konvergenciaprogrammal, amelyben hiteles reformoknak kell lenniük. Ez a hitelminősítőknél azt jelenti, hogy ha elkészítteti és elfogadtatja ezt a programot, akkor Magyarországot felminősítik, ha nem, akkor le, a bóvli, a befektetőknek eladásra ajánlott kötvények kategóriájába az állampapírjainkat. Ennek beláthatatlan következményei lesznek.

Az első Orbán-variáció akár lehet a teljesítés, a főútra visszatérés forgatókönyve. Láttunk már ilyet. Kádár 1984 őszétől titkon, majd 1985 tavaszán, a pártkongresszuson nyíltan balra, a populista növekedéspolitika, eladósodás felé kormányozta az országot, és kirúgott mindenkit, aki ellenállt. Az ország 1987 tavaszáig bírta a nyomást. Kádár arra kényszerült, hogy egy ellentétes politikát képviselő Grósz-kormányt nevezzen ki, amely átmenetileg teljesítette a gorbacsovi és nyugati követelményeket.

Horn kétharmados felhatalmazás birtokában szórakoztatta a közönséget 1994 júniusától 1995 februárjáig. Nem hagyta, hogy kis népét sanyargassák, megpróbált összefogni a nemzet banká raival, elküldte az IMF-et. De nyolc hónap után be kellett hívnia Bokrost és Surányit. Gyurcsány 2004 novembere és 2006 júniusa között tovább ment az eladósodással, trükközött a kül- és belfölddel, majd 2006 nyarán rádőlt a fal. Neki még az is megadatott, hogy 2008 októbere és 2009 márciusa között ismét időhúzásra játsszon, amibe végül belebukott, hogy Bajnainak kelljen javítóvizsgát tennie.

Orbán a 2010 júniusa és 2011 februárja közötti nyolc hónapot zárójelbe teszi, letér a nemzeti populista gazdaságpolitika útjáról. Megérti, hogy ki kell egyeznie a nemzetközi szereplőkkel, hogy kénytelen valamelyik választói csoportját megsérteni. Új gazdasági csúcsminisztert nevez ki, aki beterjeszt egy EU-konform programot. Az új miniszter azért elengedhetetlen, mert az eddigi gazdaságpolitika alapján Matolcsy nem adhatja elő hitelesen az ellentétes programot. Orbán dönthet, hogy egy politikailag súlytalan, szakmailag erős és hiteles technokratát választ, vagy egy politikailag befolyásos Fidesz-politikust.

Az előbbire példa Medgyessy 1987-es, Bokros 1995-ös, Bajnai és Oszkó 2009-es kiválasztása, az utóbbira szomorú példa Veres János megtartása 2006 nyarán, majd 2008 őszén. A Fidesz körüli technokratáknak éppúgy át kell gondolniuk, hogy milyen mozgásterük lesz Orbán miniszterelnök mellett, mint a politikus Varga Mihálynak, ha rá vetülne a hatalom pillantása.

A „megfelelő” gazdasági útra térés egyáltalán nem jelenti a politikai visszademokratizálódást. Ellenkezőleg. Kádár arra használta hatalmát, hogy ’88 májusáig megkísérelte eltenni láb alól pártjának reformereit, megtaposni az ellenzéket. Horn 97–98-ban ugyancsak azon igyekezett, hogy mind pártbeli, mind koalíciós kritikusait megsemmisítse, a rendszert a posztkádári világ felé kanyarítsa. Gyurcsány reformdiktatúrás korszakában éppúgy elnémított minden belső és külső kritikát, mint amikor felhagyott reformkísérleteivel.

Orbánt se kell félteni. Ha enged is a gazdaságpolitikában, nem fog visszavonulni a politikában. Lever minden politikai ellenállást, legyen szó chartizmusról, sajtószabadságról, érdek-képviseleti vagy parlamentáris ellenzékiségről. Folytatja a nemzet nevelését. A közjogi villámháborúban még két erős fegyvere van: az alkotmányozás révén kialakíthat egy olyan fél-elnöki rendszert, amellyel tartósan bebetonozhatja saját hatalmát; egy előre hozott választással meghosszabbíthatja a Fideszhatalmat további négy évre. Így próbálhatja kiegyensúlyozni a konzervatív, Európával és a jogállammal szakítani nem akaró, békülékeny, tulajdonos polgári Magyarországot, a radikális, nacionalista és populista, állami védelmet követelő, Európa-, tőke-, magántulajdon-ellenes, sértett és erőszakos nemzeti Magyarországgal.

A másik Orbán-variáció a nemzeti forradalom folytatása. Nincs engedmény. Ha leértékeltek, hát leértékeltek. Lássuk, meg meritek-e tenni egy európai országgal, hogy fi zetési válságba kergessétek! Lássuk, megteheti-e az Európai Unió, hogy velünk lökje fel azt a dominót, ami elsodorja a kelet-európai és a dél-európai országokat! Megkockáztatják-e a bent lévő befektetők, hogy velük együtt bebukjon az ország, hogy elveszítsék eddigi érdekeltségeiket! Eddig is csak fenyegettek, de azután néhány napi turbulencia után minden ment tovább. Én, mi vagyunk birtokon belül. Van még mit elvenni. Semmivel se vagyunk rosszabb helyzetben a „rossz hírünkkel”, mint azok az engedelmes „jó hírűek”, akik inkább nekimennek a saját választóiknak.

A nemzeti forradalom ugyancsak nemzetközi szövetségesekre vár. Bízik abban, hogy előbb vagy utóbb politikai és gazdasági támogatást kap az emelkedő keleti autokráciáktól, Kínától, Oroszországtól, az Arab Emírségektől a hanyatló Nyugattal szemben. Reménykedik, hogy bekövetkezik egy törés az euróövezetben, és szövetségesekre talál más újnacionalista kormányokban (se a dél-, se a kelet-közép-európaiak nem bírhatják a prést, a magyarokhoz hasonlóan fel fognak lázadni). Végül megérkeznek az amerikai teázó republikánusok, akik hasonlóképpen gyűlölik aWall Streetet, az alul lévő „élősködő” feketéket, nem hajlandók felülvizsgálni az amerikai középosztály életmódját, adócsökkentésben látják a megváltást.

Nem azért várható a nemzeti forradalom folytatása, mert ez a kormány nem akar kiegyezni, hanem mert nem tud. A kiegyezéses, a konszolidált úthoz kormányozni, reformokat kidolgozni, folyamatosan együttműködni kell, és ehhez nem az akarat, hanem a szellemi felkészültség, tapasztalat és csapat hiányzik. Nem lehet büntetlenül nyolc év ellenzékiségben semmit se csinálni, mindig kizárólag a legostobább dolog mellé állni. Nem lehet büntetlenül nyolc hónapig közigazgatás nélkül, a vezér és a parlamenti képviselők összjátékával irányítani, vitát kizárni. Nem lehet, miután minden jelentős szereplőt megsértettünk, egyszeriben bizalmat szerezni. Széchenyi írta a Hitelben: „egy bizonyos könyvben ez áll: Mily rőffel ti mértek másoknak, olyannak fognak azok viszont nektek mérni”.