Az Alkotmánybíróság tagjainak személyes felelősségük mindent megtenni azért, hogy a médiatörvények alkotmányossági felülvizsgálata haladéktalanul megtörténjen. A szólásszabadság hagyományának része az az alapelv is, amit az Alkotmánybíróság médiaszabályozásról szóló első, 1992-es határozata fogalmaz meg: „A rádió és televízió alkotmányos működésének feltételeként a törvénynek ki kell zárnia, hogy a közszolgálati rádióban és televízióban akár az állam szervei, akár egyes társadalmi csoportok a műsorok tartalmára meghatározó befolyást gyakorolhassanak.” Egyértelmű, hogy a meghatározó befolyás tilalma a médiaszabályozás egészére is vonatkozik.

A magát konzervatívnak tartó kormánytöbbségnek tisztáznia kell a viszonyát ehhez a hagyományhoz. A szólás és a sajtó szabadságát nemzetközileg hírhedten sértő szabályozást a kormány azzal a magyar kultúra örökségét megcsúfoló (és lényegében megalapozatlan) érvvel védelmezi, hogy annak elemei más európai országok törvényeiben is megtalálhatók. Ezzel szemben, a szólás és a sajtó szabadságának hagyományából éppen az következik, hogy Magyarországot e szabadságok egyik európai mintaállamává kell tennünk.

Országgyűlési képviselőként hat éven át dolgoztam az 1996-os rádió-televízió törvényen, többek között arra törekedve, hogy ne túlméretezett médiafelügyeleti rendszer jöjjön létre, és a parlamenti pártok ne közvetlenül jelöljék a legmeghatározóbb médiatestületek tagjait. Miután 1995 tavaszán ezekkel a javaslatokkal magamra maradtam a hatpárti tárgyalásokon, létrejött az a struktúra, amelyben a pártok országgyűlési képviselőcsoportjai közvetlenül jelölték az ORTT és a közmédia-kuratóriumok elnökségeinek tagjait.

Az 1996-os törvénynek ezt az alapvető elhibázottságát viszont legalább enyhítette, hogy a pártok befolyása kiegyensúlyozott volt, mivel az ellenzéki és a kormányzó pártok 50-50 százalékban jelölték mindegyik testület tagjait, az ORTT elnökét pedig az államfő és a miniszterelnök jelölte közösen. Az új szabályozás sokkal kisebb médiafelügyeleti rendszert hozott létre, ami önmagában pozitív változás is lehetne, de természetesen nem az, mert az új struktúra korlátlan befolyást ad a miniszterelnöknek, illetve a kormánytöbbségnek.

A két rendszer hasonlóságát és különbségét egyaránt fontos kiemelni. Mindkettőt jellemzi az önkorlátozás hiánya: az 1996-os törvénnyel a parlamenti pártok közösen többpárti médiafelügyeletet intézményesítettek, most a kormánytöbbség egypártit intézményesít. De 1996-ban az akkor szintén kétharmados többséggel bíró kormánypártok legalább a pártfelügyeleten belüli önkorlátozás szükségességét belátták, és elfogadták, hogy az ellenzéki pártok 50 százalékos arányban jelölhessék a médiatestületek tagjait, így legalább a mindenkori többség meghatározó befolyását kizárták.

Az új médiaszabályozásból ez a legalapvetőbben szükséges hatalomkorlátozás, a kormánytöbbség korlátozása is teljes mértékben hiányzik. Ez pártpolitikai szempontból is öngól, mert ha a sajtónak attól kell félnie, hogy a médiatestületek önkényesen és aránytalanul szankcionálni fogják a kormánnyal szemben kritikus tudósításokat közlő médiumokat, az nagyon felerősíti annak a veszélyét, hogy a kormány, a bíráló észrevételek ritkulása miatt gyengülő önreflexiós képességgel egyre több olyan hibát követ el, melyek aláássák a népszerűségét.

Nem véletlenül alakultak ki a hatalommegosztás és -korlátozás alkotmányos technikái. A hatalommal bíró személyek képesek lehetnek némi önkorlátozásra, de ez nem pótolhatja a hatalom intézményes korlátait. Odüsszeusz azért kötözteti magát az árbochoz, mert nem bízik magában. Ez a példa világosan mutatja, hogy az önkorlátozás képessége elsősorban az intézményes korlátozás feltétlen szükségessének felismerését jelenti. Még inkább szükség van erre Magyarországon (és a többi posztkommunista demokráciában), ahol a bejáratottabb demokráciákhoz képest gyengébb a hatalmi önkorlátozás kultúrája.

A rájuk vonatkozó rendelkezéseken kívül, a médiatörvények összes többi paragrafusát is a médiatestületeknek kell értelmezniük. A testületek alkotmányellenes összetétele még egy egyébként önkorlátozó törvény valamennyi szabályát is hiteltelenítené, nemhogy a sajtó egészét hatalmas összegű bírságok kilátásba helyezésével megregulázni törekvő szabályozást. Igaz, az Európai Unió kiterjesztette a televíziós irányelvét a használóinak a tévénézőknél összehasonlíthatatlanul nagyobb szabadságot adó interneten közölt tartalmak egy viszonylag szűk, de gyorsan növekvő részére.

Ez téves, indokolatlan, és a szólásszabadság nagyobb mértékű korlátozásához is hivatkozási alapot adó lépés volt, annál inkább, mert valójában a televízió tartalmi alapú szabályozását is fokozatosan le kellene építeni. Magyarország most ezt az irányelvet is súlyosan sérti, holott a hagyományainkra való tekintettel nem a szólásszabadságot sértő irányelv kiterjesztésében, hanem annak minél önkorlátozóbb, az önszabályozásnak minél nagyobb teret adó értelmezésében kell élen járnunk.

Nekünk nem a sajtószabadság korlátozásával kellene figyelmet keltenünk, hanem azzal, hogy az európai országok közösségében és azon túl is fellépünk a szólás és a sajtó szabadságáért. A magyar demokrácia érdeke mellett ezt kívánja tőlünk e szabadságok szép és tiszteletben tartandó hagyománya is.

A szerző szólásszabadság-jogász

Marabu rajza