Szélsőjobboldali parlamenti képviselők indítványára az új médiatörvény a műsoridő húsz százalékáig engedélyezi a bűnügyi híreket a kereskedelmi média híradóiban. A kezdeményezők szerint így el lehet érni, hogy a nagy befolyású médiumok ne tudjanak „a bulvárhírek szintjére züllesztett bűnügyi tematikájú híranyagokkal kibújni” a törvényjavaslatban meghatározott kötelezettségeik alól, mivel az ilyen hírek túlsúlya „a társadalomra kifejezetten depresszív, félelemkeltő és negatív hatással bír”. A célpontok egyike gyorsan reagált. Az RTL közleménye egyebek mellett szóvá tette, hogy a döntés diszkriminatív, mivel szelektál, hiszen a közmédiumok akár teljes hírműsoridejükben adhatnak bűnügyi híreket.

„A bűnügyi hír definiálatlan fogalmával a törvény ráadásul egy gumiparagrafust hoz létre, amely értelmezhetetlenségével, betarthatatlanságával, ugyanakkor »büntethetőségével« gúzsba köti a szerkesztők kezét” – írta a közlemény, amely szerint „kérdéses például, hogy egy 20 perces hírműsorban négy percnél tovább lehet-e beszélni egyebek mellett a politikai korrupcióról; mi történik, ha egy napon tárgyalnak több, nagy horderejű bűnügyet; el kell-e hallgatni témákat, amelyek foglalkoztatják a közönséget, illetve bizonytalanná vált, hogy lehet-e például terrortámadásokról beszélni.”

Valóban. Ha a fogalmakat elkenik, a pontos meghatározásokat mellőzik, az ízlés nevében korlátoznak, fenyegető gyanúperrel élnek és kettős mércét alkalmaznak, akkor szétterjed a sűrű homály, amelybe burkolózva a felhatalmazottak saját belátásuk szerint ítélkezhetnek.

A nyilvánosság ilyen fegyelmezése mégsem az önkény cenzurális kifejezése, inkább egyfajta dresszúra, aminek célja az öncenzúra serkentése. A kereskedelmi média elleni indulatos megjegyzések, a kilátásba helyezett kolosszális büntetések ezt akarják kiváltani. A különös az, hogy egy olyan párt indítványát tette magáévá a kormányzó párt, mely állítólag a halálos ellensége. Még különösebb, hogy az a párt támadja a „túltengő” bűnügyi híreket, amely nem átall bőrszínt adni a bűnözésnek, amit országa rákfenéjének nevez s állandóan napirenden tart. Az persze igaz, hogy a kriminális anyagok jelentős helyet foglalnak el a kereskedelmi hírközlésben, de félremagyarázzák ennek okát.

Azt hihetnénk, hogy a jobboldal tart a majdani visszaélések leleplezésétől, ezért megelőző intézkedésekre van szükségük. A korlátozás célpontjai azonban kifejezetten a kereskedelmi médiumok, amelyek nem oknyomoznak, nem tárnak fel tényeket, mivel ezt nem tartják feladatuknak, csupán hatáskeltően beszámolnak róluk. A másik lehetőség, hogy az erőszak vizuális, verbális áradatával van bajuk. Ez a hírműfaj nem attól sikeres, hogy a nézők szeretnek félni, depresszióba esni, hanem attól, hogy erősíti a konformizmust! A jobboldal úgy tesz, mintha nem értené, mi a funkciójuk ezeknek a híreknek, amelyek szereplője „az elmaradott, szétesett, semmirekellő, élősködő, elvadult, felforgató” náció, etnikum, a komfortidegen népség, leginkább a szegény, akinek vélelmezett lételeme a bűn.

A kádári éra médiaostora, Szabó László Kék Fénye is emiatt lehetett népszerű, még ha akkortájt a szegénység hivatalosan titok is volt. A kereskedelmi média egyszerűen kiszolgálja a piacot, amit persze manipulál is. Az ilyen témák hírértékét az adja, hogy látványosak, átélhetők, erős reakciókat gerjesztenek, és igazolják a büntetőpolitikát. A jótékonykodásról szóló szórványos tudósítások csupán a szükséges oldódást szolgálják, hogy időnként otthonosan el lehessen érzékenyülni. A magyar jobboldalt nem az izgatja, hogy a tévénézőket megrontja az egyébként regresszív tömegkultúra, hanem, hogy elvonja tőlük. Hatalmak rivalizálnak itt: az egyik oldalon a féktelen, élvhajhász, antipolitikus tömegmédia, amelyminduntalan rendért kiált, a másik oldalon pedig egy olyan rezsim, amely ugyanezt akarja, csak éppen módszeres állami fegyelmezéssel, mivel ideális társadalmában felfelé felelősség, lefelé tekintély érvényesül. Ezért irtóznak a szabadjára engedett vágyaktól (tömegkultúra) és a szabad gondolatoktól (magas kultúra, liberális értelmiség, megvetően: lila köd) és kedvelik az olyan tevékenységeket, mint amilyen a sport is.

Sokan azt gondolják, hogy a tömegkultúra merő léhaság, társadalmilag céltalan, tehát nihil. Ez tévedés. Az üresség látszólagos, annál valóságosabb viszont, ahogy tendenciózusan kikapcsolják és depolitizálják a közönségüket. Nagyon jellemző, hogy a mai magyar médianyelvben – akár a Kádár-korszakéban – a politika egyszerűen az állam szinonimája. „A politika szerint…” – kezdődik a mondat. A médiahatóság elnöke ezt úgy fogalmazta meg, amit persze az érintettek ellenkezőleg értelmeztek, hogy „a politika és a média között nagy lesz a távolság”.

A politika itt olyan, mintha egy főhivatal lenne, ami Szalai Annamária megjegyzésében igaz is. Nem tevékenységet jelent, hanem hatóságot, felsőbbséget, amely ígéretet tesz a be nem avatkozásra, holott azt nem ígérni, hanem kizárni kell megfelelő törvénnyel. Ez azonban keveseknek tűnik fel, hiszen az elterjedt szemlélet szerint a politikai sokféleség kártékony, a politikai viták marakodások, a nemzeti összefogás, az egység viszont áldásos közérdek. Nem véletlen, hogy a kormányzópárt propagandájának ez a központi eleme, és hogy Orbán Viktor annyira gyűlöli a nyílt vitát. Kedvenc politikai terepe a polémiát kizáró helyzet, amelyben ő meghatároz, mások pedig befogadnak.

Emlékezetem szerint soha nem állt le vitatkozni az Országgyűlésben hatalomra esélyes ellenzéki vezérként. Arra sem volt hajlandó, hogy frakcióvezető legyen, nehogy az ezzel járó kötelezettségei kínos helyzetbe sodorják, inkább meghúzta magát, vagy jelen sem volt. Az általa szinte betegesen utált retorikai és politikai ellenfelével, Gyurcsány Ferenccel háromszor találta szemben magát. Kétszer ellenzékben: először a Parlament különtermében, majd egy tévéstúdióban a 2006-os választások előtt, és mindkétszer alárendelt szerepbe kényszerült a kamerák előtt. Amikor 2010 novemberében miniszterelnökként nem tudott kitérni Gyurcsány harmadik kihívása elől, vita helyett lekezelő gyászbeszédet tartott enervált és magányos ellenfele felett, amivel lezártnak nyilvánította a régi korszakot.

Az új korszakban pedig megszüntetés vár a valódi politikára, amit a hatalom birtokosai eddig sem kedveltek.Múltbeli vonzódásuk az akcionista megnyilvánulásokhoz nem volt valódi politika, azok csupán fenyegető parádék voltak passzív tömegek asszisztálásával, és ezt alkalomadtán mozgósításként ismét bevetik majd. Uralmukat adminisztratív úton tartósítják, aminek egyik eszköze a médiatörvény. Nem az a cél, hogy mindenki barátságos legyen a rezsimmel, hanem hogy a minden porcikájában ellenőrzött államot átjárhatatlanná tegyék a média számára, amelyet rá akarnak szorítani a szimpla tájékoztatásra a kontroll lehetősége nélkül.

Ezt palástolni kell, ezért ugyanazt a militáns szemléletet alkalmazzák, amelyet a hatalomgyakorlás tekintetében bátran elődnek tekinthető kádári rezsim is használt a berendezkedés korszakában: a kétfrontosnak feltüntetett harcot. A Jobbik nem halálos ellenség, hanem az idegennek beállított másik oldallal együtt a kéznél lévő eszköz arra, hogy elfedjék az államrezont. Egy ilyen politikai térben tűrhetetlenek a hatékony intézményi ellensúlyok, szervezett ellenerők, a döntések nem lehetnek kitéve társadalmi csoportok bírálatainak, alkuhelyzetének, csupán egyetlen potens szereplő jelenhet meg, amelynek „kötelessége gondoskodni a nyugalomról, nehogy a gazdasági harcok a nemzet életét veszélyeztessék”. Ezért intéz támadást az állítólag antikapitalista hegemón párt elitje a szakszervezetek és a sztrájkjog ellen is. Mi ez, ha nem a korporatív állam előképe?

A fejlemények mélyen gyökerező bajok következményei. De aligha gondolta bárki, hogy a parlamentáris rendszert ennyire könnyen ketrecbe lehet zárni egy rendkívüli választási helyzetet kihasználva. Ehhez kellett persze egy gátlásait feladó, önkontrollhiányos érdekszövetség, amely bátran elővehetett egy olyan baljós történelmi emlékű kifejezést, mint a felhatalmazás, hogy arra hivatkozva határokat hág át fenntartások nélkül. Nem elsősorban a politikai ellenfelek börtönnel való fenyegetéséről van szó, ilyenre volt már példa korábban.

Az igazi nóvum a politikai, társadalmi egyezkedések teljes kiiktatása, aminek egyik megnyilvánulása az egyéni képviselői indítványok mögé bújtatott törvénykezés, a kényelmetlen társadalmi csoportok büntetése munkaügyi racionalizálás címén, és a kerékkötőnek ítélt intézmények megbénítása, vagy lecserélése. Ez utóbbira példa az ORTT. Nem vacakoltak a pártküldöttek, egyéb delegáltak kiszekálásával, politikai, jogi huzavona nélkül megszüntették a szervezetet, és létrehoztak egy másikat, maguknak. Ezzel precedenst is teremtettek. Gyanítom, ha majd buknak, a kilenc évre lecövekelt apparatcsikok többségét ugyanígy ebrudalja ki az új hatalom: átnevezik, átszervezik a hivatalukat. A külföld hiába int, ez a rezsim magától nem lép vissza, idegen tőle az önkorlátozás, a belátás, mert az önpusztítás kockázata nélkül nem adhatja fel presztízsét, legendáját és üdvtanát. Pénzcsapok léteznek persze, de azok elzárását csak akkor helyezik kilátásba a nemzetközi szervezetek, ha a gazdasági károk már őket is fenyegetik, jól tudják: aki az erő nyelvét használja, az csak ebből ért.

Nem lehet tudni, milyen reakciói lesznek a magyar társadalomnak, amelynek egyik része a közügyek iránt megvető, legalábbis közömbös, másik része egyelőre elvakult, önámító, így a súlyos korlátozások szinte ellenállás nélkül mennek át. Nem sok jóra számíthatunk, ha továbbra is tartja magát az a felfogás, amely a közjót csupán a javak gyarapodásaként fogja fel, és azonnal igényt tart a felsőbbség közbeavatkozására, ha neki nem tetsző dologról van szó.

Az MTI új vezérigazgatója nemrég kijelentette: „Egy közszolgálati médium legyen lojális a kormányhoz és tisztességes az ellenzékhez”, mert „egy közszolgálati újságíró nem lehet a kormány ellensége, nem kérdőjelezheti meg a szabadon választott kabinet hatalmát”, hiszen „az nem megy, hogy elfogadjuk a tisztséget, majd szembeszegülünk a megbízóval.” E rettenetes kijelentés szerint nem a közösségnek, a társadalomnak, a valóságnak hanem a kinevezőnek, a hatalomnak kell megfelelni. Belénessy Csaba két feltétellel kapcsolta össze a közszolgálatiságot a 168 órának adott interjújában: az egyik az ingyenesség, a másik az objektivitás. Az ingyenesség valójában üzleti fogás, ami arra szolgál, hogy pozícióelőnyt szerezzenek a költségminimalizálásra épülő (hír)versenyben.

A vezérigazgató mércéje nem az, hogy az újságíró független legyen politikai, gazdasági erőcsoportok befolyásától, ami a tárgyilagosság igazi kritériuma, még ha manapság erre egyre kevesebb is az esély. Belénessy krédójából az derül ki, hogy összetéveszti a semlegességet az elfogulatlansággal. A kormányhoz és az ellenzékhez való viszonyulás általa adott meghatározása azt jelenti, hogy minden érintett fél megszólalhat. A közszolgálati médium dolga tehát csak annyi, hogy tartsa az egyensúlyt.

Ez azonban nem más, mint a valódi újságírói munka látszata, kamu. A szélsőjobboldali Magyar Hírlap azt írta január elején a külföldi bírálatözönről, hogy „minősíthetetlen magyarellenes sajtókampány” folyik, és „minden eddiginél durvább támadás érte hazánkat”. Néhány nappal később az Európai Bizottság elnökével folytatott budapesti tárgyalásai után Orbán Viktor kijelentette: „Magyarország nem tud elfogadni olyan gondolkodásmódot, amely az országgal szemben azért fogalmaz meg bármilyenfajta kételyt a demokratikus elkötelezettséget illetően, mert itt még csak húsz éve van demokrácia, máshol pedig 200 éve.” Ha nem tudnánk semmit az új médiatörvényről és egyebekről, akkor is árulkodó, hogy a miniszterelnök és udvari sajtója a kormány elleni kritikákat Magyarország elleni támadásnak állítja be, a kormányt a nemzettel, a magyarsággal, Magyarországgal azonosítja. Nincs új a nap alatt.

A szerző közíró