Meglepő hát, hogy most, a XXI. században tekintélyes hazafiak egy csoportja – jelesül a tizenöt évvel ezelőtt életre hívott, nemzeti gyökerű Százak Tanácsa – egyebek mellett azzal áll elő, hogy „ahol arra mód van”, állítsák vissza a latin érettségit. Amire lehet persze felelni, hogy na ja, meg még az ógörögöt is, de a jelenség akkor is elgondolkodtató: az idős konzervatívok egy kétségkívül létező értelmiségi közvélekedésnek adnak hangot. Annak a (javarészt téves) meggyőződésnek, hogy a magyar oktatás „régen” világszínvonalú volt, mert sokat adott és követelt, ezt azonban lerontotta a „balliberálisok” egyenlősdije, szabadossága, ma már olvasásból kell érettségizni, és csupa hülye jár az egyetemekre.

Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen Hoffmann Rózsa a kormánypolitika szintjére emelte azt a nem különösebben produktív gondolatot, hogy „legyen minden úgy, mint régen volt”, s ezzel megágyazott az utóbbi másfél évtizedet mind hagymázasabban eltörölni szándékozók ötletelésének. Azon elképzeléseknek, amelyek lényegében ismét elitoktatást szeretnének látni a középés felsőfokon, s mindent ennek az elefántcsonttoronynak a magasából néznek: az alapszinten bátorított szelekciót, a jobbak mellől a gyengéket „ügyesen” kiiktató ilyen-olyan felzárkóztató osztályokat, a tanári tekintély törvényi úton való növelését.

Közben talán nem is értik, hogy ezzel lemondanak a jövendő nemzedék legalább feléről. Mindazokról, akiknek a rendszerbe való betagolására, tanulási készségük javítására, esélyhez juttatásukra a közés felsőoktatás kapuit szélesre tárták az utóbbi kormányok. Vagy legalábbis ezzel próbálkoztak. Hiszen azt nem kéne elfelejteni, hogy a most sebbel-lobbal megváltoztatni szándékozott oktatási rend mögött olyan világos célok álltak, mint készségfejlesztés (kontra üres magoltatás), egyéni haladás (kontra a hátrányokat nehezen legyűrők gyors kipottyantása a rendszerből) vagy éppen hasznos tudás, mint a kötelezőnek szánt angol nyelv (kontra, hogy mást ne mondjunk, a latin).

Tekintve, hogy nemrég vezető fideszes politikusok (polgármesterek) is „esszének” minősítették a kereszténydemokraták oktatási koncepcióját, ma még nem lehet megmondani, hogy lesz-e ebből jogszabály. De ez nagyjából mindegy is: Hoffmann Rózsa kiengedte a szellemet a palackból. Immár nem számít sem az oktatásügy állandó újrafaragását tiltó józan ész, sem az a tény, hogy a PISA-vizsgálat a romlás lefékeződéséről tanúskodik, sőt, így tehát az utóbbi évek politikáját igazolja vissza. Kormányzati hátszéllel válhat hát ismét megengedhetővé, hogy közpénzből egyeseknek több és jobb oktatás járjon, mint másoknak. És ha egyszer elindulunk visszafelé az időben, nem tart majd soká, hogy a sok között a legkisebb bajunk legyen, kell-e latinból is érettségizni.