Most kétségkívül valami radikálisan más van kialakulóban, aminek nincs sok köze a rébuszokban megfogalmazott kormányprogramhoz, sem Gyurcsány inkompetenciájához, de a múlthoz sem, amit a képviselőivel, a parlamenttel, az egyházakkal, a közel- és távolmúlt történelmi hisztériáival együtt Orbán díszletként használ az új világ berendezéséhez.

Kis túlzással, Orbán fejében van elrejtve tízmillió magyar sorsa, ami önmagában is problematikus. A már meghozott döntések vitatásán túl tehát nem érdektelen egy kicsit elidőzni annál, hogy vajon milyen opcióink lehetnek. Sok más elemzővel szemben én nem hiszem, hogy Orbán Viktor ne tudta volna akár már egy éve, hogy egy minősített többségre épülő kormányzati rendszert mire használna fel. Pontosan tudta – és az egykori szabad demokratákkal szemben ma meri és teszi is. Orbán kétségkívül páratlan tehetsége és szívós politikai akarata méltó tárgyat keresett – és talált: az ország átfazonírozásában –, egyúttal lehetőséget arra, hogy Török Gáborral szólva „legendaként” vonulhasson be a magyar történelembe. Ehhez a válság optimális környezet. Európa hitelessége a mélypontra került, az uniós „gondolat” vonzereje folyamatosan gyengül, a valutaunió jövőjét egyre többen megkérdőjelezik.

Idehaza pedig elszállt annak a reménye is, hogy az ország belátható időn belül egyszerre zárkóztassa fel az egyre szélesebb, leszakadó rétegeket, teremtse meg a versenyképességet, állítsa vissza a növekedést és a valutastabilitást. A nemzetgazdaság és az államháztartás hanyatló pályára került a 2000 óta tartó felelőtlen költekezés miatt, mert a strukturális (oktatási, foglalkoztatási, egészségügyi, nyugdíjés közigazgatási) reformok ügyét semmibe vették, mert a véleményformálóktól az önkormányzati ajtónállókig az egész politikai osztályt átjárta a korrupció és az erkölcsi romlás, mert nem létezett nemzetstratégia (hisz egy kikényszerített konvergenciaprogram talán mégsem nevezhető ennek). Így amikor elért minket a receszszió, minden stagnálásban töltött év duplán vagy triplán ütött vissza.

A hitelezési ciklus még jó ideig nem áll vissza a válság előtti szintre, az utóbbi harmincöt év páratlan világgazdasági növekedésének folytatására tehát középtávon semmi remény. Ma meghatározó felvevőpiacaink legfeljebb enyhe növekedésére számíthatunk, miközben jelentős kiadáscsökkentéssel kellene a hiányt finanszírozni, s egyúttal legalább szinten tartani a fogyasztást az alacsony versenyképességű magyar tőketulajdon és a munkahelyek őrzésének érdekében (is). A gyenge hitelpiaci likviditás, a most éppen növekedő kamatlábakkal párosuló relatív fiskális szigor és a tartósan gyenge valuta így együtt azonban a lehető leghatékonyabb szegénységi politika: garantálja a beruházások visszafogását, az eladósodott társadalom jelentős csoportjainak pauperizálódását (amin paradox módon csak a feketegazdaság tud enyhíteni, tehát ehhez hozzányúlni megint csak nehéz) – és mindez együtt latin-amerikai pályára állítja a társadalmat. A negatív spirál kegyetlenül sodor lefelé, és nem tűnik úgy, mintha ki lehetne törni belőle.

A helyzet friss források bevonása nélkül reménytelen. Ezeket a friss forrásokat Orbán érzékelhetően a Távol-Keletről, leginkább Kínából várja, mivel ott vannak. A források közül a tőkebefektetés és aztán az export tűnik a legkonzervatívabbnak, és valóban, Magyarország uniós tagsága jelenthet is csáberőt a kínai befektetőknek, különösen ha, mint hírlik, ezek a befektetések egy Kínából érkező átfogóbb, egész Európára kiterjedő befektetési hullám részeként történnek.

Messzire vezetne most azt taglalni, hogy mi állhat e kínai kampány mögött, de nyilván nem altruizmus. Pillanatnyilag azonban nem látszik semmi, ami a gőzhengert feltartóztathatná, és Orbán gondolkozhat adott esetben úgy, hogy nem is érdemes a jövőnek keresztbe feküdni – jobb akkor már elébe sietni, hogy az ország nyerjen a korszakváltással.

A kínai cégek és az állam közvetlenül, értékpapír- és kötvényvásárlóként is megjelenhet a magyar piacon. Fellegi Tamás célzott is ilyesmire az Indexnek adott év végi interjújában. A magyar államadósság fi nanszírozása történhet piaci alapon és egy stratégiai kapcsolat részeként, vélhetően a piacinál kedvezőbb kondíciókkal is, erről azonban a nyilvánosság semmit sem tud ebben a pillanatban.

Mármost a fél éve zajló, elég talányos, viszont annál radikálisabb és a Nyugattól kétségkívül elfelé mutató kormányzati intézkedéssorozatból az sejthető, hogy „Magyarország 2012. január elsején lezáruló átalakítása”, melynek tervét Orbán nem kívánja egyelőre feltárni, kínai ízlést vagy legalábbis távol-keleti „tapasztalatokat” követ.

Nem tudni, ki akarna-e lépni az EU-ból Orbán, ha az akadályozná a (tegyük fel) egyébként racionális nemzetstratégiájának megvalósítását, és nem tudni, hogy nem pont ezt a végkifejletet szem előtt tartva, de bekalkulálva Európa hagyományos appeasement („engesztelési”) gyakorlatát, hány-e fi ttyet az EU-ból érkező figyelmeztetésekre. Ezek a felvetések legalábbis megfontolásra méltók, úgy hiszem, és tágabb, egyúttal racionális keretbe helyezik a nyugati reflexek alapján elítélt orbáni normákat. Orbán kétségkívül kötéltáncot jár, de ha az érvelésem helytálló, akkor nem annyira a hiány és finanszírozása dolgában, hanem Magyarország hoszszú távú helyének kijelölésében Eurázsián belül.

Bármi legyen is a helyzet, a fájdalom nem lesz kisebb azzal, hogy a forrása áthelyeződik. Magyarország mára végleg belenavigálta magát egy olyan csapdába, amiből bármilyen irányba – nyugatra vagy keletre – csak áldozatokkal, méghozzá, tartani lehet tőle, eddig soha nem tapasztalt mértékű áldozatokkal törhet ki. Ha nem az elbukott nyugati értékrend, akkor a keleti orientációval járó, egyelőre ismeretlen kulturális fájdalom lesz majd az, amin át kell esnünk. A korábbiaktól eltérően, amikor legalább azt tudni véltük, hová tartunk, 2011 elejére a játszma végkifejlete is ismeretlenné vált, és jószerével csak egyvalami biztos: hogy a kiszolgáltatottságunk nem fog csökkenni az elkövetkező évtizedek alatt, a hagyományos értelemben vett szuverenitásunk pedig, félő, most már mindig csak álom marad. Orbán ennek beismerésével talán még önmagának is adós. A királyi utat, ha valaha megvolt is, végképp elvesztettük, úgy hiszem.

A szerző filozófus

Marabu rajza