2008 a pénzügyi rendszerre nézve borzalmas év volt, 2009 pedig hasonlóképp szörnyűséges lett a GDP-növekedést (pontosabban, ami az OECD-országokat illeti: a recesszió mértékét) illetően. 2010 tragikusnak mondható a munkanélküliség tetőzése miatt. A most kezdődő év, vagyis 2011 kockázatai a szociális szférában óriásiak.

Túl vagyunk már ugyan a recesszión, és a munkanélküliség szintje is minden bizonynyal csökkenni fog már 2011-ben (az EU átlagát tekintve). Mivel azonban a foglalkoztatottság csak lassan fog javulni, miközben mindenütt elkezdődik a fiskális konszolidáció (tehát kevesebb jut közpénzből a szociális szolgáltatások és juttatások finanszírozására), az elszegényedés a gazdasági növekedés ellenére is fokozódhat a legtöbb európai országban. Ezt megakadályozni minden kormány erkölcsi kötelessége. Az EU támogatásával és a civil szervezetekkel összefogva ez nem is lehetetlen.

A szociális kérdésekkel – és elsősorban a szegénységgel – ma sokkal többet és komolyabban foglalkoznak az uniós intézmények, mint bármikor korábban. 2010 a szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni kampány éve volt az EU-ban. A szociális ügyekkel foglalkozó civil szervezeteket alaposan át is mozgatta ez a kezdeményezés.Mivel pedig az év folyamán sikerült elfogadni az Európa 2020 stratégiát, benne a szegénység csökkentésére vonatkozó számszerű célkitűzéssel, elmondhatjuk: a figyelemfelkeltő kampány csak nyitánya volt egy hosszabb távú munkának, aminek a szociális kohéziót kell megerősítenie az előttünk álló évtized során.

Az Európa 2020 nem pusztán vízió, hanem program – az unió válasza a válságra. A gazdasági növekedés „intelligens, fenntartható és befogadó” jellegét kívánja megerősíteni; mennyiségi és minőségi értelemben is új utat keres. A válságból való kilábalás, a növekedés újraindítása tehát nem jelenti azt, hogy a válság előtti gazdaság- és társadalomfejlődési modellhez térnénk vissza, vagy azt folytathatónak gondolnánk. Számos ponton szükség van korrekcióra; garanciát kell adnunk arra, hogy Európa nem tér vissza ahhoz a kudarcos modellhez, amely a válsághoz vezetett.

Nem térhetünk vissza a pénzügyi rendszerben ahhoz az alulszabályozottmodellhez, amelyben senki nem tudta felmérni –még közelítőleg sem – a rendszerben rejlő kockázatokat. Nem térhetünk vissza az ipari fejlődés pazarló modelljéhez, amely felelőtlenül bánik a természeti erőforrásokkal, és ezért bizonytalanságban hagyja a következő generációt. És nem térhetünk vissza ahhoz a szociális szétesettséghez sem, ami egyes országokban a prosperitás időszakában is megengedte a szegénység növekedését, a foglalkoztatás minőségének a romlását, elsősorban a fiatal munkavállalókat téve kiszolgáltatottá.

Az Európai Bizottság 2010-ben fontos kezdeményezéseket tett le az asztalra, amelyek mind a válságból való kilábalás, mind a rendszerkorrekció számára kereteket adnak és irányt mutatnak. A gyakorlatban szinte minden 2011-ben indul. Új pénzügyi szabályozó intézmények kezdenek működni uniós szinten, elindul a gazdasági kormányzás új mechanizmusa, és – a hét „zászlóshajó” kezdeményezés nyomán – megkezdődik az Európa 2020 stratégia végrehajtása. Mindez feltételezi az uniós intézmények és a tagállami kormányok még szorosabb együttműködését minden gazdasági, pénzügyi és szociális területen.

Uniós szinten a következő feladat az, hogy a rendelkezésre álló eszközöket a közösen megállapított új célok szolgálatába állítsuk. Alaposan elemezzük például azt, hogy az Európai Szociális Alap miképpen szolgálhatná hatékonyabban a versenyképes szaktudás fejlesztését, a foglalkoztatás szakmák és életpályaszakaszok szerinti átrendeződését. Célzott programokra van szükség olyan esetekben, mint például a romák társadalmi, illetve legfőképpen munkaerő-piaci integrációja. Az új utak, megoldások keresése során számítunk az összes érintett: a gazdasági szereplők, a civil társadalom és a tudomány együttműködésére; tudván, hogy a végrehajtás is csak mindannyiukkal összefogva lehet eredményes.

A szerző az Európai Bizottság foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi befogadásért felelős tagja