Franz Kafkának ez a töredéke a vallások alakulásának egyik alapvető fejleményét írja le. Ez a modern megfigyelés nem sokban tér el a zsoltárszerző ezer évekkel ezelőtt írott versétől: „Támadóid a te gyülekezeted hajlékában ordítanak; jeleiket tűzték fel jelekké” (74. zsoltár). Mindkettő a templom terébe történő betörésről, a kultikus tér és a benne lévő dolgoknak és az ott zajló cselekvéseknek a helytől idegen és erőszakos átalakításáról szól. Ám Kafka azt is tudja, hogy nem ideiglenes állapotról, hanem ismétlődésről, mindegyre újra előálló eseményről van szó, ami olyannyira megszokottá válik, hogy hagyománnyá szervesül.

Erre nézve a kereszténység kétezer éves története is bőséges adalékokkal szolgál. A pogány-politeista halottkultusz, csakúgy mint a hatalom- és hierarchiakultusz a római és a bizánci kereszténységnek egyaránt súlyos örökségévé vált. Jóllehet a különféleképpen megcsonkított holttestek („ereklyék”) tiszteletének körülbelül annyi köze van a test eredendő keresztény koncepciójához, mint a császárkultusz származékait – a különféle koronás főket és a klerikus rendfokozatokat – illető „keresztény” kultuszoknak ahhoz, ahogyan Jézus a hatalom intézményes formáit megvetette és képviselőit semmibe vette. (A közkeletű vélekedés arról, hogy az „adjátok meg a császárnak, ami a császáré” a hatalomtiszteletről szólna, nem egyéb, mint az intézményesült szervilis klérus ideológiája, ugyanis ez az isteni irónia színtiszta hangja.) Ezért is állapíthatja meg Neil Stephenson magyarul is megjelent könyvében (Snow crash, Budapest, 2008), hogy ami „a legtöbb keresztény egyházban történik, annak 99 százalékban semmi köze a valódi valláshoz. Az intelligens embereknek ez előbb-utóbb feltűnik, és arra a következtetésre jutnak, hogy mind a 100 százalék szarság, ezért kapcsolódik össze az emberek fejében az ateizmus az intelligenciával”.

A szentségtörés szentjei

A szentnek nevezett tárgyak kultusza a kereszténységben a pogány környezet hatására, a totemizmus betörésével és tartós berendezkedésével, a Kafka leírta „szertartások részévé válással” magyarázható. A pogány, a pagan jelző eredetileg vidékit jelentett. Az első századokban a túlnyomórészt városi keresztények nevezték így a helyi kultuszokhoz (helyi törzsi, nemzeti istenekhez, szellemekhez stb.) kötődő, elmaradott embereket.

A totemizmusra való visszatérésre nagyfokú antropológiai hajlandóság mutatkozik ma is Európa elmaradott vidékein, ahol ezt a hajlamot a populista álnokság politikája a régmúlt hatalmi jelvényei kapcsán működteti. A szent jelző szentségtörő használata a totemisztikus tisztelet tárgyaival kapcsolatban már föl sem tűnik, hiszen az intézményi öntömjén a római egyházban régen is „Szent Inkvizíciót” és más ilyes jellegű „szentségeket” eredményezett, akárcsak a keleti egyházak „szent” szinódusai esetében, melynek tagjai olykor kizárólag KGB-ügynökökből álltak.

Újabban az állami álnokság ügyvivői ismét a totemtisztelet felhevítésén fáradoznak. Előző uralásuk idején beérték a „szent” korona mozgatásával, múzeumból parlamentbe való átvitelével, hogy az „Erő” velük legyen, és árnyékában sütkérezhessenek. Totemizmusuk másik jellemző eseménye volt a korona másolatának az egykori királyi székhelyre történő hajóztatása egy háromperhármas kötődésű klerikus kíséretében.

Ezúttal azonban nagyobb horderejű tervüket nyilvánították ki: a totem beillesztését az általuk koholandó alkotmányba. Ebben a kezükre játszik, hogy e hatalmi kellék hívei az idők során ún. tant is kidolgoztak. (Vö. Kees Teszelszky: Az ismeretlen korona, Pannonhalma, 2009.) A kellék körül kerengő fantazmák szerint a jeles műtárgy egyenesen az égből ereszkedett alá, ezért aztán hívei már papírmasé kópiája láttán is képesek révületbe esni.

Az ilyesféle tárgyak kultuszának persze éppoly kevés köze van Krisztus követéséhez, mint a leopárdok Franz Kafka által leírt templomi látogatásának az istentisztelethez. Annak ellenére is így van ez, hogy a totemizmust errefelé számosan a kereszténységből eredeztetik. Kétségtelen, hogy a totemtárgyak kultusza közvetlenül a kereszténység ún. „felvételéhez” kötődik. Ez azonbanmás, környező népekhez hasonlóan kényszerkeresztségek, vagyis többnyire tömeggyilkosságok közepette történt. Klerikusaik később e királyokat „szent” jelzővel ruházták föl és intézményes imádat kényszeres tárgyává tették. E bűntényeket a kereszténység terjesztésével, az „igaz hitre térítéssel”, s más efféle emelkedett érvekkel törekedtek igazolni, jóllehet Jézus egészen másról szólt; a „tanítványnyá tenni minden népet” (Máté evangéliuma 28,19) tanácsa ugyanis nem kifejezetten vérengzésre szólít föl.

Megvezetők és megvezetettek

Más népek belátták az ilyetén „keresztség” és „szentség” tarthatatlan voltát, és felhagytak az öldöklő királyok kultuszával, de Magyarországon ez másként alakult. Hatása hosszú távúnak bizonyult, amint azt éles elméjű elemzője, Márai Sándor a XX. század közepén, az antiszemita szív- és agyhalál analízise kapcsán leírta: „elsőrendűen antiszemiták azok a népek, melyek későn, véres ellenállások árán fogadták csak el a kereszténységet; mint a német és a magyar; lélekben nem is lettek soha, szívesen és igazán keresztények; a totemisztikus-polytheisztikus tudatot csak ellenkezve rendelték alá a monotheisztikus hitnek, s a zsidók igazában a kereszténységre emlékeztetik őket – az

Evangélium végre is zsidó könyv –, gyűlöletük igazában kereszténygyűlölet, nem pedig zsidógyűlölet. (Ami a Naplóból kimaradt – 1945–1946.)

A populista nihilizmus politikájának „katolikus opciói” vannak, de nem kétséges, hogy ha érdekeik úgy kívánnák, habozás nélkül akár muzulmán opcióra is átváltana. Az „igaz” hit és a „jó erkölcs” e hívei tudják, hogy „az emberekben csillapíthatatlan a kívánság, hogy higgyenek valamiben” – miként azt Robert Green, „a XXI. század Machiavellije”, a Power (New York, 1998) című hatalomtechnikai könyv szerzője írja. Akinek további tanácsait is sikeresen alkalmazzák: „Tegye magát e vágy tárgyává és kínáljon nekik valamit: egy új hitet. Válasszon homályos, fölöttébb ígéretes szavakat. Helyezze a lelkesültséget a racionalitás és a logika fölé. Kínáljon fel híveinek rítusokat. Kérje őket arra, hogy áldozatokat hozzanak. Egy vallástalan és magasztos célok nélküli korszakban ön a hitrendszerével hihetetlen hatalomra tesz szert”.

Az új hitnek persze nem kell egészen újnak lennie, elég, ha új módon elegyednek benne a nemzeti és a népegyházi mázvilág elemei; az új médiumtechnológiákkal mindezek könnyen reciklálhatók. A giccs és a galádság koalíciójának kezére játszanak a klerikusok e tájékon –a tiszteletre méltó kivételektől eltekintve – jellemző kvalitásai, a képzetlenség, a tudatlanság, a kultúrában és életben való járatlanság, minek folytán – egy kollégájuk megfogalmazása szerint – „nem tudják, hány óra van”. Így aztán az egyszerű szerpapok, e szerény képességű esketési és temetési szakmunkások csakúgy, mint a kontraszelekció „kegyelméből” kiválasztódott vezetőik könnyedén megvezethetők. Az új igehirdetők hathatós támogatásra számíthatnak a klerikus körökben nagyszámú háromperhármas hálózati személyektől is. Ezek az igazán igazhitű, leopárd lelkületű lények, akik nemritkán papi és szerzetesi közösségek élén állnak, retorikájukat a rendszerváltás után nemzeti színezetűre hangolták, és híveik elméjét a nacionalizmus „evangéliumával” hathatósan mételyezik.

Állam, egyház, eredet

A populista álnokság politikája felhasználja a múlt iránt feléledt posztmodern vágyfantáziákat, mozgósítja a „hagyománynak” nevezett hiedelmek körét, az archaikus közösség iránti nosztalgiát, és ezekkel szítja az állam és vele saját hatalmának mítoszát. A közkeletű elképzelésekhez képest, melyek szerint az állam a társadalom tagjainak valamiféle szerződésén alapulna, a történések sokkal inkább egy másféle eredetre utalnak:

„Egy tűz hevített bennünket: haza, táj, nyelv, énekek, közös szokások és történetek. A tűz helye körül táborozók őrizték a parazsat és szükség esetén, életükkel óvták – írja Hannes Böhringer (Pannonhalmi Szemle 2007/1.) – Ám meglehet, hogy rablók voltak, és az állam csak a legerősebb rablóbanda volt, erősebb, mint az összes többi együtt, és ezért képes arra, hogy némi biztonságról és rendről gondoskodjék.

A népet túszul ejtették. Nehéz rávenni e bandákat valamelyes szabadságra és igazságosságra, megértetni velük, hogy egy idő után teljes nyugalomra váltsanak át, hagyják magukat leváltani mások által, a felkoncolástól való félelem nélkül – ha csak egy kicsit is mérsékelik magukat. Így lettünk fokozatosan valamennyien felvéve a nagy rablóbanda államba…”

A berlini filozófus az egyház létrejöttét és az államhoz fűződő viszonyát is máshonnan eredezteti: „Hogyan lehet kijutni az elvevés és megtartani akarás, a zsákmányolás és zsákmánnyá levés köréből? Így aztán egy második tűzgyújtásra kerül sor. E tűzhely köré egy nép gyűlik, mely útra kel – oda, ahol senki sem válik a másik zsákmányává, ahol bárány és oroszlán békésen együtt él. Ez a kör felbomlasztja az elsőt anélkül, hogy azt képes lenne pótolni. Ez az egyház és az állam a régi Európában.

A kereszténység se nem forradalom, se nem a tömegek narkotizálása, hanem egy nép, amely el akar menni; exodus, nekiindulás és elővételezett vég. Az egyház megtöri az állam kötelékét, de nem képes magát távol tartani a zsákmányszerzéstől és a zsákmánnyá válástól. Mert maga is része ennek a világnak itt. A maga részéről az állam, noha csak egy a sok közül a Földön, buzgón követi az egyházat: boldogságot és üdvözülést ígér, megkísérli ezeket a maga módján, erőszakkal és kölcsönökkel teljesíteni, és tönkremegy ezenközben. Állam és egyház így egészítik ki, tehermentesítik, fenyegetik és utánozzák egymást, tévesztik össze magukat a másikkal. Megkísérlik megkurtítani és megszállni a Menynyet, és csak nehezen találnak vissza magukhoz.”

A térség utolsó totemistái, vezérük vezényletével, korszakos jelentőségű alkotmányjogászok és klerikusok segédlete mellett megint megszállásra készülnek: a „szent” koronát az állami áhítat tárgyává készülnek avatni. Nagy lépés lesz ez, hiszen Európa utolsóként letelepedett államalkotó népét így újra visszavezetik a kezdeti helyzetbe: az utolsók közé.

A szerző magyarországi német filozófus, esszéista