Randalírozása közben leverhetett volna sokféle nippet úgy, hogy arcrándulásnál többet alig kapott volna, de a meisseni zúzásával kezdte: Orbán Viktor karácsonykor azzal, hogy a médiatörvényt ért külföldi bírálatokkal kapcsolatban a Hír TV-nek azt mondta: „Ami pedig a szegény német kancellár asszonyt illeti, őt kabátlopási ügybe keverték”. Nem egyszerűen bárdolatlan volt, mert utána fékezhetetlenül az unió perifériájára sodorta magát és az országot. Egyben elárulta: lehet, hogy megtanulta a történelmet, de meg nem értette. Az európai – és kiemelten a német konzervatív – sajtó karácsony óta nem csupán a médiatörvény, hanem általában a parlamentáris hatalomgyakorlás leépítése miatt tiltakozik mind élesebben. Azokért az értékekért, amelyek valamennyi európai nemzet közül talán a németeknek a legfontosabbak. A weimari köztársaság dúlt évtizedét leszámítva Németországban parlamentáris demokrácia csak 1949 óta létezik, és csak 1990 októbere óta kormányozzák a német nemzet egészét ennek jegyében. Tekintve az ország történelmét, a két világháborút, kiemelten Hitler 12 évét, Németország, az unió és a parlamentarizmus csorbíthatatlan öszszetartozása e nép önazonosságának kulcskérdése. Annak biztosítéka, bizonyítéka, hogy – a múlt tagadásaként – Németország az európai demokratikus közösség egyenjogú, sőt meghatározó tagja. Aki ezt a már-már kényszeres önigazolást nem érti, nem értheti Európa háború utáni történelmét, benne Adenauer atlanti elkötelezettségét – az ötvenes évek elején lehetséges egységes, semleges Németország létrehozásával szemben –, Brandt keleti politikáját és 1970-es varsói térdre borulását, Kohl erőfeszítéseit, hogy a britek, franciák „rossz előérzete” ellenére Amerika segítségével, Gorbacsov meggyőzésével létrehozza a 80 milliós országot a földrész közepén. És nem értheti meg, miért olyan hálásak máig a magyaroknak a határnyitásért, hogy mit veszít, ha e hála kopni kezd.

Mindez most azért is fontos, mert ugyan az uniót is kemény gazdasági érdekek vezérlik, de nem árt néha arra is figyelni, milyen gondolatok, értékek rendszerezik ezen érdekeket. Nem elég, ha csak örömmel tudomásul vesszük az Opel, az Audi, a Mercedes a magyar nemzeti jövedelmet erősen generáló tevékenységét, látni kellene mögöttük a demokratikus értékeknek elkötelezett német jó szándékot is. Mert ha erről elfeledkezünk, arcunkba csapják a 13 – közte hat német – multi uniós jogszabályokra hivatkozó tiltakozó levelét (esetleg majd uniós pecséttel), máris a német gazdasági miniszter kommentárjával: a magyar válságadók alapvetően problematikusak az európai belső piac számára. És akkor nagy baj van. Felmérhetetlen, mit kap a kormány (és az ország) a nyugati sajtótól és egyre inkább a politikától is. Mindazonáltal a hivatalos unió ban most senkinek sem érdeke a háborúskodás, de úgy látszik, mindent nem hajlandók lenyelni. A magyar kormányfő – ha habitusa engedné – alighanem már önmagát érezné porcelánelefántnak. Ha rátipornak, mindannyiunknak nagyon fog fájni.