Ami a nemzeti kérdést illeti, a magyar progresszió és a belőle kinőtt baloldal a múlt század húszas éveiig a függetlenség elkötelezett hívének számított. 1848–49-ben a Habsburg-párti konzervatívokkal szemben Petőfi és társai, a republikánusok és a „vörös republikánusok” voltak a nemzeti függetlenség leglelkesebb támogatói. A kiegyezés után a szélsőbaloldal, ahogy akkor nevezték, a „szélbal” képviselte leghangosabban (talán túl egysíkúan is) ugyanezt az ügyet. 1914-ben csak a legbátrabb baloldaliak – élükön Ady Endrével – ellenezték az idegen érdekekért vívott világháborút. Károlyi Mihály 1918-ban úgy került hatalomra, hogy az országot a vesztes háborúba taszító uralkodó osztály nevében a királyt helyettesítő József főherceg kinevezte miniszterelnöknek. A polgári radikális-szociáldemokrata tábor „felelőssége” legfeljebb abban állt, hogy megpróbálta megmenteni azt, ami a Tisza Istvánék okozta katasztrófa után még menthető volt.

Az összes huszadik századi magyar rendszer közül a Tanácsköztársaság volt az egyetlen, amely fegyveres harcot vívott az ország területi megcsonkítása ellen, miközben Horthy és ármádiája az antant és a román hadsereg védelme alatt készült a hatalomátvételre. Mégis, a győztes ellenforradalom olyan sikeresen tolta át a baloldalra a háború elvesztésének a terhét, hogy egyesek még kilencven évvel később is a „nemzeti kérdés tisztázatlanságával” indokolják az MSZP-ből való távozásukat. Pedig végeredményben a huszadik század összes nemzeti tragédiáját az okozta, hogy az országot irányító jobboldali-nacionalista elit kétszer is vesztes háborúba vezette a magyarságot. Ha a tisztességes történészek és más közvéleményformálók hagyják kitörlődni a kollektív emlékezetből ezt az alapvető tényt, akkor nem csodálkozhatunk a történelmi tudat félelmetes eltorzulásán, a szélsőséges eszmék bacchanáliáján.

Most arra történik kísérlet – nem is sikertelenül –, hogy a nemzeti elkötelezettség után a szociális tartalmat, a kapitalizmus kritikáját és a saját munkájukból élő, a tőkének kiszolgáltatott kisemberek képviseletét is elcsalják a magyar baloldaltól. Alapvetően és döntően igaztalanul. De mint egykor a nemzeti kérdés esetén, most is akad erre ürügy és némi alap. Ahogy 1918–19 táján néhányan mintha önként akartak volna megfelelni a nemzetietlenség vádjának, úgy most is vannak a baloldalon, akik mintha nem értenék, hogy a tőke és a munka szükségszerű konfliktusában melyik oldalon kell állniuk.

Nem arról van szó természetesen, hogy egy adott közgazdasági kérdésben mindig és dogmatikusan „balos” álláspontra kell helyezkedni. Az ország eladósodása, a jövő felélése például bizonyosan nem baloldali érték, s a takarékosság amúgy sem áll messze a munkásmozgalom eredeti etikájától. Azt sem gondolom, hogy rövid távú programként a kapitalizmus leváltása reális cél lenne, az üres antikapitalista propaganda pedig könnyen demagógiába csúszhat át. (Bár szocialistának végső soron mégiscsak az nevezhető, aki hosszú távon egy igazságosabb rendszerrel, amit akár demokratikus szocializmusnak is nevezhetünk, váltaná fel a kapitalizmust.) De tudni kell, hogy a kapitalista társadalomban hatalmas belső és külső erők, óriási gépezetek érvényesítik a tőke érdekeit. A rendszer akkor működik jól, ha ennek egyensúlyaként a politikai baloldal és a szakszervezetek ugyanilyen elkötelezettséggel és határozottsággal képviselik a dolgozók, az alul levő milliók ügyét.

Ha a társadalom úgy látja, hogy a baloldal nem teljesíti ezt az elemi feladatát, ha többé nem automatizmus, hogy a „szocik” a „melósok” és általában a kisemberek oldalán állnak a nagytőkével szemben, akkor ez nagyobb csapás megannyi korrupciós vádnál. A korrupciós botrányokat mindig újabbak követik, a régiek emléke feledésbe merül, és egy idő után szükségszerűen az új hatalom képviselői sározódnak be. De ha a társadalmi tudatban az rögzül, hogy a szocialisták feladták a munkából élők, a kisemberek képviseletét, s immár a nagytőke s különösképp a külföldi tőke érdekeit jelenítik meg, akkor ez az előítélet ugyanúgy rájuk éghet, mint Károlyiékra a nemzetárulás teljesen hazug, de néhány téves gesztusuk miatt sokak számára mégis hihető bélyege. A látszat nagy úr a történelemben, történelmi tudásunk nagyobbrészt nem ellenőrzött tényekből, hanem meggyőződéssé keményedett véleményekből és előítéletekből alakul ki.

Érthetően nagy a csábítás arra, hogy az új kormány felelőtlennek ítélt gazdasági-pénzügyi lépéseit bírálva a szocialisták szakértői kiálljanak a piacgazdaság „normális működésének” szabályai mellett. De azért jobb lenne, ha ezt elsősorban és döntően a független közgazdászok végeznék el, azok, akik ideológiai elköteleződés nélkül érvelhetnek például a bankszektor, a magánynyugdíjpénztárak, a külföldi befektetők jogos (vagy annak ítélt) érdekei mellett. A baloldal talán legnagyobb tévedése az volt az elmúlt húsz évben Magyarországon, hogy elhitte: a kapitalizmust a szocializmushoz hasonlóan „építeni” kell, s ez is az ő feladata. Holott a kapitalizmus villámgyorsan kiépült, érdekeit kőkeményen képviselik hazai és külföldi szervezetek, s a baloldal éppen azért van, hogy velük szemben – természetesen a gazdasági realitás és szakértelem alapján - a munkájukból élők érdekeit jelenítse meg. Voltak, akik az elmúlt húsz évben is ezt a meggyőződést képviselték. Nekik azt kell belátniuk, hogy a létező baloldal ostorozásával sehova sem jutnak, legfeljebb a renegátok szomorú csapatába. Ha az egész baloldalra bélyeg kerül, akkor a legbátrabb egyéni teljesítmények is elhalványulnak, vagy éppen az ellenfelet segítik.

A baloldali értékek újrafogalmazásával semmiképp sem ellentétes a polgári szabadságjogok általános védelme. A szocialisták éppen azzal segíthetik egy új, centrista-liberális erő kiépülését, ha világossá teszik: a szabadságjogok védelme minden demokrata közös ügye, míg a tőkével szemben a saját munkájukból élők érdekeinek képviselete a baloldal történelmi küldetése.

A szerző közíró

– Nézd Lajoskám. Én sem tudom, mi az, de a fiatal mozgalmárok azt mondják, nagyon fontos.