Az új kormány becsületére legyen írva, hogy a parlamenti választások után az egyik első lépése volt az állampolgársági törvény módosítása, amely lehetővé teszi nekünk, délvidéki magyaroknak is a letelepedés nélküli magyar állampolgárságot.

A honosítási, vagy visszahonosítási kérelmet egy űrlapon kell leadni, és telefonon időpontot is lehet kérni a szabadkai magyar főkonzulátuson. Az ötoldalas honosítási kérelem letölthető egy nyilvános honlapról. Itt már egy kicsit csikorogni látszik az ügy, mert nem mindenkinek van erre mifelénk számítógépe is, meg nyomtatója is. A formanyomtatványokat pedig egyelőre sem ingyen, sem pénzért nem lehet kapni a Vajdaságban. Az már elhanyagolható apróságnak tűnik, hogy például nem tudni, milyen méretű arcképet kell mellékelni a kérelemhez.

Az ötoldalas honosítási űrlapot – ha találékonyságunknak köszönhetően sikerül valahogyan beszereznünk – egy adott időpontig ki kell tölteni, és irány az anyakönyvi hivatal, ami nem mindig van ugyanott, ahol mi vagyunk. Hiába vagyunk mi történetesen szabadkai lakosok negyven éve, ha Moholon születtünk, akkor csakis ott tudjuk kiváltani azokat a fránya kivonatokat. Majdhogynem kétnyelvűt írtam, de az esetek többségében a kétnyelvűség abban merül ki, hogy a születési és állampolgársági adatokat szerb nyelven és cirill betűkkel töltik ki, a kivonat hátlapján pedig ott árválkodik egy sablonos magyar fordítás arról, hogy milyen jogszabályok alapján, milyen adatokat töltött ki az anyakönyvvezető. Rendhagyó kivételnek számít az, ha az egyébként magyarul is tudó hivatalnok a kivonat címoldalán, magyar nyelven, és latin betűkkel is kitölti a nyomtatványt.

Nehezen tudom elképzelni, hogy a konzuli előszűrésen az ilyen kivonatokat megértik, vagy ha netalán mégis, akkor a budapesti ügyintézőt hozzák majd lehetetlen helyzetbe. Mindezt csak azért, mert Szerbiában az anyakönyvvezetők többsége érthetetlen és túlzott, már-már szervilis lojalitást tanúsít Belgrád iránt! Az anyakönyvek kitöltéséről szóló rendeletben valóban nincs egyértelmű utalás a kétnyelvűség kötelező használatára, de ennek a tiltására sem. Innen ered az a jogbizonytalanság, amivel Vajdaságban a magyarok tízezrei fognak szembesülni előbb vagy utóbb.

Még nem is szóltam az olyan anomáliákról, hogy a szabadkai anyakönyvvezető szerint e sorok írója a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban született, az ugyanabban az évben született feleség pedig a Jugoszláv Föderatív Népköztársaságban, és lakóhelye Moholon van – ami persze nem igaz.

Van egy olyan érzésem, hogy a magyar állampolgárság megszerzéséhez egy nagy adag szerencse is szükségeltetik majd, még akkor is, ha az ügyfél pontosan ismeri a történelmet és a jogot is. Azt senki sem tudhatja, hogy a magyarországi anyakönyvvezető vajon a honosítási űrlapon szereplő adatok, és a hibás vagy pontatlan anyakönyvi kivonat adatainak összehasonlítása alapján, vagy pedig valós történelmi, és egyéb tények alapján fogja honosítási kérelmeinket elbírálni. A szabad mérlegelés túlzott gyakorlásának lehetősége pedig jogbizonytalanságot és jogsértéseket is előidézhet. Ugyanúgy, ahogyan most Vajdaság-szerte már folyamatban van a jogszabályok homlokegyenesen eltérő értelmezése.

Nem értem, hogy miért nem lehetett a magyar és a szerb illetékeseknek megbeszélniük a legapróbb részletekig a kettős állampolgárság megszerzésének akadálymentes módját.

Nagy Kanász György Szabadka