A közeli Elmina városában még láthatók a múlt sebhelyei. Hátborzongató érzés végigjárni a hírhedt Elmina erőd vártornyait. Itt volt egykor a nyugat-afrikai rabszolgakereskedelem központja.

Októberben ghánai miniszterekkel találkoztam, akik impozáns adatokat soroltak: milyen sokat haladt előre az ország a Millenniumi Fejlesztési Célok (MDGs) megvalósításában. Törzsi vezetők, akadémikusok, civil aktivisták és diákok viszont kétségeiket fejezték ki: jut-e vajon a kőolaj-kitermelésre alapuló új gazdaság gyümölcseiből az egyszerű embereknek is?

Áldás lesz-e vagy átok az olaj? Vajon az olajból és Ghána más természeti kincseiből származó bevételeket a legnagyobb kakaó-, kávé- és pálmaolaj-termelők közé tartozó országban visszaforgatják-e a mezőgazdaság fejlesztésére? Vagy az olajkincsre kleptokrácia települ, amely tönreteszi mindazt, amit a jó kormányzás kritériumainak megközelítésében harminc év alatt elért az ország.

Nem csupán a ghánaiak aggódnak. Sierra Leone polgárait is izgatja, mi lesz most, hogy ők is megütötték a főnyereményt: tavaly kőolajat találtak náluk, s rábukkantak a világ egyik legnagyobb vasérckészletére is. Nemrégiben írtak alá új koncessziós szerződést a bauxitbányászatra, a gyémánt, a titán és az arany kitermelésére vonatkozó szerződések pedig már régebben megköttettek. Az egyik vasérckoncesszió a becslések szerint 10,5 milliárd tonna kibányászásáról szól.

Az elmúlt években hasonló ásványkincsbőséget fedeztek föl más afrikai országokban is, köztük Csádban, Guineában, Libériában, Mauritániában és Szudánban. Ezeknek az országoknak megújulási stratégiákat kell kialakítaniuk, keresni a lehetőségeket, hogy tartósan függetleníthessék magukat a külföldi segélyektől. Ahogy Ghána volt az úttörő a gyarmati sorból való kitörésben, most az övé lehet a szubszaharai Afrika következő gazdasági sikertörténete is, ha készen áll néhány nehéz döntés meghozatalára, és megtanulja a térség eddigi sikertörténeteinek receptjét.

Afrikában az ásványkincs már nagyon sokszor vált átokká. Botswana – Festus Gontebanye Mogae elnök vezetése alatt – megmutatta, hogy a természeti erőforrások miként segíthetik a fenntartható fejlődést és a jó kormányzást. Mogae sikerrel szorította le az inflációt, külföldi tőkét csalogatott az országba, hogy diverzifikálja Botswana gazdaságát, csökkentse a függőséget a gyémántkitermeléstől, ugyanakkor biztosítsa, hogy az ország ásványkincseinek nagyobb részét belföldön dolgozzák fel.

Részben néhány híresség – mint Bono vagy Bob Geldof – erőfeszítéseinek köszönhetően néhány esztendeje a hitelezők elengedték több afrikai ország régóta fennálló adósságát. Rajtunk, afrikaiakon múlik most már, hogy szegények maradunk, vagy kifejlesztünk egy, a dubaihoz hasonló diverzifikált gazdaságot, esetleg a malajziai példát követjük, ahol a földgázkincs fölfedezése ellenére is a mezőgazdaságból kiinduló iparosítás útját választották.

Az afrikai országok követhetik a norvég modellt is, amely azon az elven alapul, hogy a természeti kincsek minden állampolgáréi, beleértve a még meg sem születetteket, és ezért minden bányászati ügyletnek teljesen átláthatónak kell lennie a nyilvánosság számára. Így törik le a járadékok utáni hajszát, így kerülik el az olajhaszon kisajátítását, így védik ki az ásványkincsátkot.

Fontos megelőzni azt is, hogy az ásványkincsgazdaság a nemzeti valuta alaptalan felértékelődéséhez vezessen, s bekövetkezzék a rettegett „holland betegség”. Ez ugyanis aláásná a gazdaság többi szektorának versenyképességét, megfojtaná az exportorientált feldolgozóipart, aminek a növekedése elengedhetetlen e gazdaságok szerkezeti átalakításához.

Az „Afrikaiak: hármas örökség” című könyvében a kenyai születésű tudós, Ali Mazrui leírja a „pusztuló édenkert” jelenséget. Az elvesztett nyolcvanas évekről szólva Mazrui megállapítja, hogy a kiváló klimatikus viszonyok ellenére kevés afrikai ország tudja ellátni magát élelemmel, s az ásványkincsvagyon eladásából származó pénzeső ellenére is a segélyfüggőség állapotában tengődik. Az örökké derűlátó Mazrui kifejezte reményét, hogy az „emberben megvan az erő a megújulásra.

Mi, afrikaiak az elmúlt 350 év legtöbb bajáért a gyarmatosítást kárhoztathattuk, de azokért a döntésekért már senki mást nem okolhatunk, amelyeket a következő ötven évben mi hozunk. Ma már senki nem kényszerít bennünket, hogy bányászati és olajkitermelési szerződéseket írjunk alá. Az afrikai vezetőknek, amikor bármilyen kitermelési jogról, koncesszióról tárgyalnak, útmutatóként kell használniuk a 2009-ben Oslóban aláírt „Természeti Erőforrások Chartáját” és a Kitermelő Iparágak Átláthatóságára Irányuló Kezdeményezést (EITI). El kell kerülnünk az édenkertszindrómát! És el is tudjuk!

Project Syndicate, 2010

A szerző az ENSZ Ipari Fejlesztési Szervezetének vezérigazgatója