Kiderül, miként tudnak a magyar tárcavezetők az EU szintjén cselekedni, egyezséget kovácsolni, problémát kezelni, a hazainál sokkal nagyobb politikai pályán közös célokat elérni. Nehéz felelősség szakad a kiszámíthatatlan pályán kanyargó kormány nyakába.

Az elnöklés feltételei nemcsak itthon, hanem az EU-ban is gyökeresen megváltoztak 2010-ben. Az európai integráció társzekere elkanyarodott az ezredforduló óta követett útról. Tíz éve még nagy ívű programok sorával büszkélkedett az unió, igaz, ezek változó sikerrel teljesültek. A közös pénz kezdetben a vártnál erősebbnek bizonyult. A „nagy kibővítés” két hullámban beteljesült, a tagállamok száma alig egy évtized alatt több mint kétszeresére nőtt, a gazdasági erő viszont csupán 5-6 százalékkal gyarapodott.

Az újabb terjeszkedés a régi tagországokban megrendítette az integrációs egységbe és szolidaritásba vetett hitet. A bizalmi csapdába belehullott az európai alkotmány nagyravágyó terve. A lesoványodott dokumentumnak Lisszabon városa lett a névadója, tán azért, hogy feledtesse a 2000. évi naiv világelsőségi célkitűzés keserű emlékét. Az új alapszerződés újabb vezető posztokkal építette tovább az uniós intézmények piramisát. Csökkent a forgó elnökség szerepe, a kormányfők testületét ez évtől Herman van Rompuy állandó elnök, a külügyminiszterek tanácsát pedig Catherine Ashton főmegbízott vezeti.

Európa versenyképességének erősítésére eközben újabb cselekvési programok születtek. 2010 márciusában, az év első csúcsértekezletén az unió vezetői az Európa 2020 feladatai körül sürgölődtek. Még mindig távlati célok számszerű kitűzését erőltették, ám az egységes mutatók a tagállamok sokféleségét és a célok illuzórikus voltát leplezték le.Hetvenöt százalékra kellene növelni a foglalkoztatást a 20–64 éves korosztályban (Magyarországon ez 62 százalék), a felsőfokú oktatásban részt vevők arányát pedig 40 százalékra (nálunk 23 százalék).

Korábbi programokban is szerepelt már a kutatási és fejlesztési ráfordítás felemelése a BNT 3 százalékára (itthon 1 százalék), csakúgy, mint az éghajlat és energiaügyek „háromszor 20 százalékos” célja: ennyivel csökkenjen az üvegházhatású gázok kibocsátása, nőjön az energiahatékonyság, és ezt az arányt érjék el a megújulóenergia-források. Egy ötödik mutató a szegénységet próbálta konkrét kritériumokkalmeghatározni. Ugyancsakmárciusban döntöttek az unió kormányfői a csődbe jutott Görögország megsegítéséről egy közös EU–IMF-mechanizmus révén, amelyet más tagállam is igénybe vehet.

A júniusi csúcson a távlatok már háttérbe szorultak, és a „gazdasági kormányzás” gyors megjavítása került a középpontba. Németország kilencpontos javaslatot tett, amely szankciókat javasolt a fiskális fegyelem megsértői ellen. A görög példa arra indította az unió legnagyobb teherviselőjét, hogy kemény korlátokat szabjon a mások rovására történő eladósodásnak, az euróövezetet rongáló, költekező belpolitikáknak. A német elképzelésekkel akkor szinte senki sem értett egyet, francia és angol részről is bírálták. Az októberi EU-csúcson már német–francia közös szerződésmódosítási tervezet feküdt az asztalon, ezt azonban a többi tagállam, sőt az Európai Bizottság elnöke is „nagyon kockázatosnak” minősítette. Elhúzódó egyeztetésekre lehetett számítani, ám a javaslatot a decemberi csúcson, már a nyitóvacsorán egyhangúlag elfogadták. Közben a 2011. évi költségvetésről is megszületett az egyezség az uniós intézmények között, így ez sem terheli a következő fél évet.

EZZEL A HÁTTÉRREL és útravalóval lép hivatalba az Európai Unió Tanácsának első magyar elnöksége. Az integráció homlokterébe egyértelműen a gazdaságpolitika került, közepében az euróövezet megszilárdításával. A feladat a közös valutát használó tagállamok pénzügyminisztereinek szól, de az eurózónán kívüli országok is bekapcsolódhatnak külső résztvevőkként. A magyar pénzügyminiszter (illetve jobb híján a nemzetgazdasági miniszter) itt nem jut főszerephez. Lehet viszont teendője a Gazdasági és Pénzügyi Tanács féléves elnökeként a gazdasági kormányzás címszó alatt elhatározott jogalkotási tevékenységben, amelyre a kormányfők a 2011. júniusi határidőt tűzték ki.

Az unió új, hosszú távú költségvetésének előkészítése is izgalmas témának ígérkezik. A 2014–2020 közötti időszak bevételeinek és kiadásainak nagyságára és szerkezetére vonatkozóan a kormányfők úgyszintén júniusra várnak előterjesztést, első lépésben az Európai Bizottságtól. Ez az az időszak, amikor az érdekek megmutatkoznak és összecsapnak. Hét évvel ezelőtt, hasonló helyzetben öt befizető tagország közös levélben tudatta a többiekkel, hogy az uniós költségvetés nem lehet több, mint az összesített nemzeti termék 1 százaléka (sok vita után végül 1,046 százalékban egyeztek meg).

Ezúttal a három legnagyobb tagállam jelezte néhány nappal a félév-záró decemberi csúcs után, hogy reálértékben tíz évre befagyasztanák az unió költségvetését, vagyis semmilyen emelést nem tartanak kívánatosnak. Ezzel az erős politikai üzenettel indul a színfalak mögötti egyeztetés, ahol a magyar elnökség –ha tud – közvetítő szerepet játszhat. A támogatások haszonélvezőinek érdekeltsége egyértelmű, rajtuk kívül számíthatunk az Európai Bizottságra, amely a költségvetés tekintetében hagyományosan emeléspárti csakúgy, mint a közös célokat védelmező Európai Parlament. A döntést azonban a tagállamok fogják meghozni, köztük pedig a nettó befizetők vannak erőpozícióban. A globális összeg mellett sok múlik a források elosztásán a különféle célok között: mennyi jut regionális felzárkóztatásra, az Európát átszelő út-, vasút- és energiahálózatok fejlesztésére, agrártámogatásokra? A fő arányok általában már az első tervezetben eldőlnek.

AZ ELNÖKSÉG féléves időszaka iszonyúan hosszú annak, aki csinálja, de az unió életé ben epizód. Ám néhány hónap alatt is történhetnek emlékezetes események, és születhetnek hosszú távon ható döntések, amelyek összekapcsolódnak az elnöklő ország nevével, olykor helyszíneivel is. Fél év semmiképpen nem elegendő arra, hogy egy uniós ügy elejétől a végéig lebonyolódjék, ezért a tagállamok az elnöki székből fontos témák megkezdésére vagy befejezésére törekednek. Magyarország befejezheti az elmúlt két évben testet öltött Duna-stratégiát, fontos mérföldkőként megtarthatja az úgynevezett Keleti partnerség második csúcstalálkozóját, ahol a huszonhét tagállam találkozik Ukrajna, Fehéroroszország, Moldávia, Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán vezetőivel, és az uniós romastratégia elindításával is maradandóvá teheti első elnökségének évszámát. A magyar elnökség idején indul útjára a tagállami költségvetések kölcsönös felügyeletének új rendszere és kezdi meg munkáját az uniós külügyi szolgálat.

Az unió peremén fekvő Magyarországnak fontos az EU további kibővítése, ám ez mostanában nem túl népszerű Brüsszelben. A decemberi csúcsértekezlet záródokumentuma alig említi a külügyminisztereknek a tagjelöltekről szóló fontos megállapításait (miközben az elefántcsontparti puccsról bőséges terjedelemben értekezik). Horvátország sikeresen halad a belépés felé, amiben Magyarországnak volt és elnöksége alatt is lehet még szerepe. Szerbia biztatóan megy előre az európai úton, felzárkózása magával hozhatja a boszniai helyzet végleges rendezését és az egész Nyugat-Balkán európai közelítését. Nehezebb dió Törökország tárgyalásainak továbbvitele, amit a török EU-tagságtól viszolygó közvélemény miatt fékeznek a német, francia, osztrák és más kormányok.

Ezekből a témákból összeállhat egy sikeresnek ígérkező csomag amagyar EU-elnökség számára. A legfontosabb egyértelműen az euró megmentése, ez ma háttérbe tolja a közelebbi cél nélküli uniós programokat. Valódi kihívásokra gyors és konkrét válaszok szükségesek. A globális válságban megrendült európai gazdaság stabilizálása elsősorban az euróövezeti tagok dolga, ők most a széleken sem tűrnek fenyegető kivételeket. Ezért ütközött falakba az új magyar kormány, amikor első lendületében nekifutott az előírt költségvetési deficit fellazításának. Be kellett látnia, hogy erre nem vezet út, a 3 százalék nemcsak gazdasági, hanem politikai korlát.

Ami ezután következett Magyarországon, az sem kifejezetten hungarikum, léteznek mintái, de ilyen gyors és durva formában senki nem merte, illetve a politikai és törvényességi korlátok miatt nem tudta valóra váltani. A magyar képlet egyszerű és átlátható: a külföldi bankok, üzletláncok, távközlési és energiacégek megsarcolásából népszerűséget és gazdasági növekedést gerjesztő adócsökkentések végrehajtása és ennek hátterében egy ellentmondást nem tűrő, tartós hatalmi pozíció gyors felépítése, mindez a legolcsóbb (koronás, nagy-magyarországos) nemzeti papírba csomagolva.

Csakhogy a Fidesz offenzívája kormányprogram nélkül és az érintettekkel való tárgyalások mellőzésével zajlik. A projekt csupán a parlamenti szavazattöbbségre épít. Teheti, mert még tart a kettős választási győzelmet követő bizalom és nincs hiteles alternatíva. Ám a stratégia igencsak kockázatos: a politikai kényszerrel előteremtett források elillanhatnak, még mielőtt a várt gazdasági növekedés beindulna. A külföld, kivált az uniós közeg ellenállásával pedig a kormánytöbbség egyáltalán nem számolt.

Az erőszakos lépésekre kemény válaszok következtek. Levelek születtek az Euró pai Bizottság elnökéhez és tagjaihoz, a hitelminősítők sorra leárazták Magyarországot, a külföldi sajtó mind élesebben bírálja a demokratikus intézményeket könnyű kézzel döntögető, nyegle politikai stílust. Európában úgy tartják, kétharmados parlamenti súllyal kitűnően lehet kormányozni akkor is, ha minden egyéb kontrollfunkció a helyén van, és hiánytalan hatáskörrel működik. Az országgyűlési és önkormányzati választások megnyeréséből nem következik más hatalmi ágak és intézmények – az Alkotmánybíróság, az ügyészség, a Költségvetési Tanács, a köztársasági elnöki poszt – megszállása.

A médiatörvény sietős elfogadása volt az utolsó csepp a pohárban. A karácsonyi össztűz nem csupán a bolsevik cenzúra kísérletének, hanem az Orbán-kormány egész eddigi pályafutásának szólt.

A hamis magyarázkodás és a rosszízű külpolitikai ellenmanőverek tovább tépázták a törvényt makacsul védelmező kormány képét. Magyarország kommunikációs katasztrófahelyzetben, példátlanul rossz politikai imázzsal vág neki az EU-elnökségnek. A funkcióval járó erkölcsi tőke nagy részét elvesztette még mielőtt megkezdődött volna a féléves periódus. Nagyot tévedett, aki úgy hitte, az elnökség felmentést ad az uniós alapértékek betartása alól. Éppen ellenkezőleg: a tagállamok munkáját fél éven át koordináló országra már a felkészülés idején reflektorok szegeződnek, és az elnöklés alatt fokozott fényerőre kapcsolnak. Az EU-tagok sem vonhatják ki magukat olyan normák alól, amelyeket rendszeresen a tagjelöltek fejére olvasnak.

A KORMÁNYFŐ október végéig kínosan hallgatott a közelgő EU-elnökségről, az uniós zászlót is elvitette a nyilvános szerepléseit dekoráló háttérből. Emiatt a hamarosan főszerephez jutó miniszterei se sokat beszéltek leendő feladataikról és céljaikról, így – a külügyminiszter kivételével – nem tudható, hogy ilyesmire egyáltalán gondoltak-e. Egyébként is gubancosnak látszik Európa legkisebb, nyolcminiszteres kormányával tucatnyi ágazati tanácsot elvezetni Brüsszelben. A szakértők tömeges politikai cseréje is rontotta az ország megítélését. A közvéleményhez a „magyar prioritások” nagy céljain kívül csupán technikai információk apró cseppjei jutottak el az elnökség költségvetéséről vagy a szerencsétlen és kipróbálatlan gödöllői helyszín kései munkálatairól.

Az EU-elnökség alatt a belpolitikát, a hazai törvényalkotást, a gazdasági konfliktusokat takarékon szokás tartani, hogy minden erő és figyelem az uniós feladatra összpontosuljon. A kormány csapongó aktivitása ennek az elvnek látványosan ellentmond. „Időzített bombák” is tarkíthatják a magyar elnökséget. A kormányfő januárban programot hirdet az Európai Parlament előtt, ahol szembe kell néznie a különféle pártcsaládok véleményével. Közben a háttérben készül az Európai Bizottság értékelése a médiatörvényről. Január 1-jével kezdődik a könnyítettmagyar állampolgárság osztogatása, amit több szomszéd és az unió is ferde szemmel néz. A húsvétra beharangozott anakronisztikus alkotmány erősítheti a populista táborba lecsúszott Magyarország képét, amely mindinkább az unió keleti szomszédainak hatalmi technikáit követi. Az EU-elnökség sikere közérdek, de küszöbére érve túl sok a kockázati elem itthon és az Európai Unióban egyaránt, a legtöbb, elnökséget tarkító váratlan eseményekről nem is szólva. Ilyen esély legközelebb 2026 táján juthat ismét Magyarországnak, addig a 2011-es teljesítmény emlékét viseljük valamennyien.

A szerző volt külügyminiszter, a CEU professzora