Azt viszont sosem mondtuk, pláne nem gondoltuk, hogy ennek a veszteséget halmozó és a józan ész helyett már régóta a kavarás által működtetett szervezetnek a hibáit úgy lehetne kijavítani, hogy magát a közalapítványt iktatják ki a rendszerből. A nekik szánt állami pénz persze akkor is eljut a filmesekhez, ha maga a kormány dönti el, kinek ad és mennyit – és az összeg sem lesz nagyobb a kuratóriumosditól. A különbség csak annyi, hogy az állami osztogatás minimum paternalizmus, a közalapítvány közbeiktatása viszont a demokratikus döntéshozatal záloga, de legalábbis lehetősége. A testület még mai, recsegő-ropogó formájában is több akaratot formál eggyé; olyan fék tehát, amelyet kiiktatva csak egy szempontúvá és igazságtalanná válhat a rendszer.

Persze egy állam mondhatja, hogy a feladat, amelynek elvégzésére évekkel, évtizedekkel előtt életre hívott egy közalapítványt, immár megoldatott. De ha a kormány egyszerre harmincöt közalapítványt számol fel, az mégiscsak gyanút kelt. Okafogyottá vált volna a betegek és gyerekek jogainak képviselete, a leszakadó cigány népesség oktatása, a fogyatékos gyermekek nevelése, a múlt emlékeinek feltárása?! Aligha. Sokkal inkább arról van szó: a kétharmad látja, hogy bármit megtehet, így aztán felettébb bosszantja, ha valahol mégis korlátokba ütközik. Hogy van állami pénz, amelynek sorsáról nem a politikusai döntenek, hanem egy tőle független testület. E grémiumokba pedig kinevezheti ugyan a saját embereit, de azoknak mégiscsak egymás szemébe nézve kell majd döntéseket hozniuk.

Hogy ezt a műfajt pusztulásra ítélték, az az első költségvetési zárolásokkor kiderült. De egyúttal az is világossá vált, hogy a szigor nem sújt mindenkit. A jelenkor történelmével foglalkozó műhelyek közül például ellehetetlenítették a kiváló szakmai minőséget képviselő ’56-os Intézetet, megkímélték viszont az elsősorban látványos és hatásos propagandatevékenységet űző Terror Házát. Ráadásul a célt is feledték, ha cinikus fricskára kínálkozott alkalom: nehéz másként értékelni, hogy a Költségvetési Tanácstól elvett nyolcszázmilliót épp a most megszüntetett Magyarországi Cigányokért Közalapítványhoz csoportosította át a pillanat hevében egy bornírt módosító indítvány.

Azt e pillanatban senki sem tudhatja, hogy a közalapítványok közül melyek élhetnek valamiként tovább, melyek eltűnése üt befoltozhatatlan lyukat a kulturális-szociális-oktatási rendszeren, s hogy a pénz elosztásában simán a kormányakarat érvényesül-e majd, vagy esetleg nem is lesz mit elosztani, minden elszivárog a költségvetés bugyraiba. Egy biztos: előbb vagy utóbb a szavazópolgárnak is fel fog tűnni, hogy itt valami baj van. Hogy ez akkor lesz-e, amikor egy fejlesztésre szoruló gyereknek nem lehet bölcsődét találni, vagy amikor már a mozikba kerül az első három és fél órás nemzeti filmeposz, nagyjából mindegy is.