Ez lényeges, hiszen pusztán állami (adófizetői) pénzekből az évi 100 milliárd dollár értékű Zöld Klíma Alap finanszírozhatatlan.

A Népszabadságban megjelent cikkének (A helyzet még nem reménytelen) néhány gondolatával azonban kénytelen vagyok vitatkozni. Ön ezt írja: „A szén-dioxid-kvóták kereskedelmének Kio tóban kidolgozott sémája sok viszszaélésre adott lehetőséget. Például a volt kommunista országok nulla költséggel jutottak kibocsátási kreditekhez azáltal, hogy nehézipari üzemeket zártak be, a kreditek eladásával pedig váratlan haszonra tettek szert.”

Szerintem ez a vélemény igazságtalan, szélsőséges és bántó az Ön által „volt kommunistának” nevezett országokra, így Magyarországra és lakosságukra nézve.

Először is, a cikkből az a következtetés vonható le, hogy a „kibocsátási kreditekhez” való hozzájutás és az azzal való kereskedés már önmagában visszaélés. Nem az. Az érintett országok ilyen irányú tevékenységüket nemzetközi szerződés alapján végzik, melyet az ENSZ rendszeresen és részletekbe menően ellenőriz. Legutóbb Magyarországon két hónapja zárult egy közel egyhetes ellenőrzés. Itt tehát átlátható, módszeresen szabályozott és ellenőrzött folyamatokról van szó, visszaélések ezen a területen nem történtek.

Másodszor, fájó azt hallani egy a térségünket ilyen jól ismerő embertől, hogy a „volt kommunista országok nulla költséggel jutottak” volna ezekhez a kvótákhoz.

Magyarország a rendszerváltáskori 120 millió tonnáról a mai napig kb. 70 millióra csökkentette szén-dioxid-kibocsátását. Ezzel hazánk az Európai Unió egyik legnagyobb kibocsátáscsökkentője lett. A csökkentés folyamatos volt, miközben a GDP folyamatosan növekedett. Ezt az eredményt tehát nemcsak a „nehézipari üzemek” bezárásával értük el, hanem több kormányzati és lakossági modernizációs programmal együttesen és a legkevésbé sem „nulla költséggel”. A nehézipari üzemek bezárásáért az akkori kormányok és az egész magyar társadalom és gazdaság hatalmas árat fizetett – nőtt a munkanélküliség és az ebből adódó segélyezési kötelezettség, tönkrementek térségek és egzisztenciák. A magyar társadalom, miképpen a többi közép-európai állam lakossága súlyos árat fizetett a gazdasági szerkezetváltásért. A másik jelentős tényezőt az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésében a modernizáció, azaz a hazai üzemek privatizációja és modernizációja jelentette. Lehet ezt a folyamatot sokféleképpen értékelni, de talán elég tárgyszerűen fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy ezek az állami javak sok esetben – köszönhetően az aktuá lis piaci környezetnek és lépéskényszernek – áron alul keltek el, tehát a magyar állam és a társadalom vagyonának egy részét ebben a folyamatban elvesztette. A harmadik jelentős tényező az elmúlt több mint két évtizedben az épületek energiahatékonyságára, szigetelésére, új nyílászárókra, takarékosabb energiafogyasztó háztartási gépekre és villanyégőkre százmilliárdokat költött az állam és a magyar családok nagy része. Továbbá, energiafogyasztásunk kb. nyolc százaléka ma már megújuló energiából származik, ez pedig az állam által tízmilliárdokkal támogatott beruházások eredménye.

Összefoglalva: Magyarországnak több száz, de lehet, hogy több ezermilliárd forintjába került az, amit Ön szerint ingyen kapott.

A fent említett kiadásokkal szemben Magyarország összesen 35 milliárd forintnak megfelelő összegért értékesített kiotói kvótákat. Ez töredéke annak, amekkora árat fizetett ezért a lehetőségért.

Tisztelt Soros György úr!

Kérem, ne álljon be azon rövidlátó nyugat-európai civil szervezetek kórusába, melyek a kelet-európai országok tényleges kibocsátáscsökkentését csak „forró levegőnek” titulálják és semmibe veszik. Nem ezeken az országokon múlik az éghajlatváltozás megállítása, de mégis éppen ezek azok az országok, amelyek valóban erőfeszítéseket tettek Földünk klímájának védelmében, szemben azokkal, amelyek (kiotói) ígéreteikkel ellentétben jelentősen növelték a kibocsátásukat.

Üdvözlettel: Olajos Péter

A szerző a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium zöldgazdaság-fejlesztésért és klímaügyekért felelős helyettes államtitkára