A gesztus a jelenlévőket mélyen megdöbbentette. Síri csend támadt. Aztán halk moraj hullámzott végig a tömegen. „Térdel” súgták egymásnak a jelenlévők, németek és lengyelek.

Ami a gesztus rendkívüli súlyát megadta, és a pillanat katartikus döbbenetét kiváltotta, a két ország első világháborút követő története. A háború után ugyanis Németország Lengyelországgal határos területeinek jelentős részét elveszítette. Igaz, a vitatott területek egy másik része Németországnál maradt. A kelet-poroszországi Mazúria – a többségi lengyelek szavazataival is – Németország mellett döntött. Hogy aztán Hitler, a mi – jelentős részben a magyar kisebbség képviselői által legitimált – Ceausescunkhoz hasonlóan, megfossza őket kisebbségi jogaiktól, s a régió történetéből kitörölje a szláv jelenlét emlékét is. Ezt a történetet dolgozza fel Siegfried Lenz világhírű regénye, a Heimatmuseum (magyar fordításban Honismereti gyűjtemény).

A második világháború végén Lengyelország lerohanása, a gettófelkelés, majd a lengyel hazafiak ellenállásának Sztálin által is segített vérbe fojtása után a lengyelek nem kevésbé kegyetlen bosszút álltak a németeken, ötmillió – jobbára ártatlan – németet üldöztek el szülőföldjéről, ősi városaiból, s eltüntették a német múlt emlékét is. Ötmillió ember a puszta életét mentve menekült át Németországba, maga mögött hagyva évszázadok alatt felhalmozott vagyonát, városait, kulturális emlékeit.

A német közvélemény joggal vélte úgy, hogy a kelet-poroszországi németeket végül is jogtalanul fosztották meg szülőföldjüktől, jogtalanul kobozták el birtokait, tették őket földönfutóvá. A lengyel kormányok pedig hallani sem akartak semmiféle jóvátételről.

Ilyen történelmi háttér előtt Brandt gesztusa nemcsak fölösleges megalázkodásnak tűnt, de a német nemzet vérlázító elárulásának, megbecstelenítésének is.

Az akkori keresztényszocialista politikusok is merőben fölöslegesnek, túlhajtottnak, a lengyelek előtti értelmetlen gazsulálásnak bélyegezték a térdre esést. Annál is inkább, mert amint azt Hermann Schreiber, a Spiegel újságírója empatikus cikkében megfogalmazta: az a Willy Brandt esett térdre Varsóban, aki az eseményekben nem vett részt, akit tehát „erre a gesztusra semmi nem kényszeríthetett”. S tette ezt mégis azért, „mert – ismét Schreibert idézve – azok, akiknek meg kellett volna tenniük, nem tették meg –vagy, mert nem merték, vagy, mert morálisan nem voltak rá képesek. Brandt olyan bűnt ismert el magáénak, mely őt közvetlenül nem terhelhette, és olyasmiért kért bocsánatot, ami miatt ő nem szorult bocsánatra. Akkor és ott Willy Brandt Németországért esett térdre.” A Spiegel kérdésére (Indokolt volt-e a térdre esés?) a válaszadók 48 százaléka vélte úgy, hogy nem, csupán 41 százalék vélte a gesztust elfogadhatónak.

A német kancellár útjának célja egyébként is egy sokak szemében nemzetárulásnak minősülő aktus volt: a Németország és Lengyelország közötti államszerződés aláírása, melynek keretében Németország elismerte Lengyelország háború utáni határait – a kitelepítések jogtalansága s a háborút követő (a németekénél nem kevésbé kegyetlen) atrocitások ellenére.

Amint azt Brandt későbbi emlékirataiban leírta, a térdre esés nem volt megtervezett. A pillanatnak engedve cselekedett így, azt tette, amit az ember akkor tesz, amikor a szó már fájdalmasan kevés.

Abban a pillanatban a gesztus következményeit sem mérhette fel, sem az egy évvel később odaítélt Nobel-békedíjat, sem a Kelet és Nyugat közti közeledés felgyorsulását, mely aztán a kommunizmus bukásához, Kelet-Európa felszabadulásához és a német újraegyesítéshez vezetett. Az egyetlen dolog, amivel biztosan számolhatott, az német honfitársai jelentős részének megvetése, sőt utálata volt.

Ezt tényleg tudatosan kellett vállalnia. A gesztus azonban egy csapásra véget vetett a kiúttalan vitáknak, az értelmetlen kérdésfelvetésnek, hogy ki kezdte. Hiszen nincs az a válasz, mely után a felelősséget ne lehetne újra és újra a másikra hárítani. Brandt számára a kérdés az volt: ki hagyja abba? S a kérdésnek ebben a megfordításában fejeződött ki az a gondolat, mely végül is történelemformáló erővé válhatott.

Persze, ahogyan elkezdeni is együtt szoktuk, abbahagyni is csak együtt lehet. De mindig kell lennie egy Willy Brandtnak, aki zseniális intuícióval visszájára fordítja a mindenki számára természetesnek tűnő logikát, s ahelyett, hogy folytatná, a szimbolikus gesztusokat, azaz a kényszer szülte formalitásokat áttörve, lélekben is elkezdi abbahagyni. S azóta a lengyel közvélemény és politika is tett figyelemre méltó gesztusokat.

A magyar és a román Willy Brandtok azonban, úgy tűnik, továbbra is csupán gyűlölködésre számíthatnak. Pedig nyomasztó sérelmeink dacára nekünk, magyaroknak és románoknak is bőven lenne mit bevallani. Ami minket, magyarokat illet, még mindig nem ismertük el, hogy Erdély 1848-as Magyarországhoz csatolása máig kiható történelmi tévedés, sőt bűn volt. Ahogyan a románok sem, hogy Erdély különállásának 1919-es elutasításával ugyanezt a tévedést, sőt bűnt ismételték meg.

A téren, ahol Willy Brandt 40 esztendővel ezelőtt térdre esett, ma az ő szobra is ott áll, a teret is róla nevezték el. S szerepének megítélésében ma már a német közvélemény is egységesnek látszik.

Ami ránk, magyarokra nem áll. Mi, Medgyessy Kempinski hotelbeli gesztusát ma is megvetéssel emlegetjük.

A szerző újságíró, kisebbségkutató (Sepsiszentgyörgy)