Hajlék nélkül nincs szabadság

A klasszikus emberi jogokkal – így például a tulajdon, a lelkiismeret, a szólás szabadságával – szemben, a szociális jogoknak mindig bizonytalanabb a státuszuk a kapitalista demokráciákban, mert noha a szociális jogok a valódi demokrácia előfeltételei, a kapitalizmus logikájával szemben állnak, és éppen azt célozzák, hogy a kapitalizmust alárendeljék a társadalmi igazságosságnak, a piaci elosztást a szükségletek szerinti elosztásnak, az osztályhelyzetet a szociális állampolgáriságnak.

Ez jelenti a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek csökkentését is, de ami ennél fontosabb: a szociális állampolgáriság csökkenti ezeknek az egyenlőtlenségeknek a jelentőségét.

Ez a folyamat a polgári és politikai szabadságjogokkal vette kezdetét. Legfontosabb korai eredménye a jövedelmi és vagyoni cenzus eltörlése, és az univerzális választójog kivívása volt. Az egyenlőtlenségek megmaradtak, de a választójog gyakorlása elvben ki volt hasítva azok illetékességi köréből. Az ingyenes közoktatás az iskoláztatással tette ugyanezt, az ellátásra való jogosultságot az állampolgári státuszhoz kapcsoló, univerzális egészségügyi rendszer pedig az orvosi ellátást szabadítja fel az osztályegyenlőtlenségek uralma alól.

A szociális jogok további alapvető szükségletek kielégítését függetlenítenék az állampolgárok vásárlóerejétől illetve munkaerejük piaci értékétől.

Aránytévesztésnek tűnhet a szociális jogok erősítéséről írni akkor, amikor az Alkotmánybíróság jogkörének korlátozása, a független intézmények háziasítása és a sajtószabadság durva korlátozása miatt a jogállamiság korábban kivívott elemei is veszélyben vannak. Ám, miközben valóban minden lehetőséget meg kell ragadnunk hogy felemeljük a szavunkat mindezek ellen, nem szabad elfeledkezünk arról a szélsőséges szegénységről és kirekesztésről, ami embertársaink százezereinek osztályrésze, és ami lehetetlenné teszi bármely állampolgári jog – és különösen a méltósághoz való jog – egyenlő érvényre juttatását. Jelentős részben épp a növekvő egyenlőtlenségek, a társadalomra az újkapitalizmussal rázuhanó kiterjedt munkanélküliség és létbizonytalanság okozza a III. Magyar Köztársaságnak azt a legitimációs deficitjét, ami miatt nem tiltakoznak sokkal többen és sokkal hangosabban a rendszer alapjait kikezdő kétharmados ámokfutás ellen.

A szegénység egyik legszélsőségesebb formája a hajléktalanság. A hajléktalan embereket az élet számos területén éri hátrányos megkülönböztetés: a közszolgáltatásokhoz való hozzáférésben, a munkavállalásban, a szavazati jog gyakorlásában és a hatósági intézkedések során. Mégis, a legalapvetőbb jogsértés maga a hajléktalanság. Ma éjszaka is tízezrek kényszerülnek majd arra, hogy utcán, aluljáróban, kapualjban, lépcsőházban, erdőben, fűtetlen helyiségben vagy túlzsúfolt tömegszálláson aludjanak. Százezreknek van a lakhatásukat veszélyeztető hátraléka, százezrek élnek elfogadhatatlan lakáskörülmények között. Sem a kormánynak, sem az önkormányzatok túlnyomó többségének nincs szociális lakáspolitikája.

A hajléktalanság kriminalizálása nagy lendületet kapott a Fidesz hatalomra kerülésével, az éjjeli menedékhelyek, átmeneti szállások, családok átmeneti otthonai és az utcai szociális munka állami normatívája viszont reálértékben jövőre is csökken, és a kormány csökkenti a hajléktalansághoz kapcsolódó két közalapítvány költségvetését is. A lakásfenntartási támogatás jogosultsági körét kiterjesztik ugyan, de összege változatlan, továbbra is arcpirítóan alacsony marad, és az Új Széchenyi-terv sem jelent megoldást a szegények lakásgondjaira. A Nemzeti Erőforrás Minisztériumának honlapjára nemrég kikerült hajléktalanságról szóló „Középtávú Intézkedési Terv” komolytalan: egyetlen további fillért sem biztosít a hajléktalanság megelőzésére és visszaszorítására, a szükséges lakáspolitikai változásokkal kapcsolatban pedig csupán újabb munkacsoportok létrehozását ígéri.

Szakmai konszenzus van arról, hogy a lakástámogatások átstrukturálásával és egy kiterjedt szociális bérlakáshálózat kialakításával akár többletforrások bevonása nélkül is jelentős eredményeket lehetne elérni. A jelenlegi, nagyjából 130 ezer önkormányzati tulajdonú lakásból álló állomány helyett, rövid távon létre kellene hozni egy legalább 300 ezer lakásból álló közösségi lakásszektort. Ehhez jelentős mértékben növelni kellene a közösségi (állami, önkormányzati, szövetkezeti) tulajdonban lévő lakások számát, de a rendszerbe magántulajdonú lakásokat is be lehetne vonni.

A szociális bérlakások számának radikális növelésére a munkaerő mobilitásának és a leszakadó térségekben lakók esélyegyenlőségének előmozdítása érdekében is szükség lenne: a munkanélkülieket foglyul ejtő gettók egyik fontos tényezője éppen az, hogy egy szegény településen eladott ingatlan árából lehetetlen egy több lehetőséggel kecsegtető térségben lakáshoz jutni, az állam viszont szinte kizárólag a tulajdonszerzést támogatja, a lakásbérletet, lakásfenntartást alig.

Hosszú távon olyan kiterjedt közösségi lakásszektor kialakítására lenne szükség, amely széles jogosultsági kritériumokkal és a lakások megfelelő minőségével biztosítja, hogy a szektor jelentős része az átlagos jövedelműek számára is vonzó alternatíva legyen, amely így nem szegregálna. Mindez együtt a lakhatás árujellegét gyengítené, s a lakhatást is jelentős részben kivonná az osztályegyenlőtlenségek illetékességi köréből.

Ezt egészítené ki a lakhatáshoz való kikényszeríthető jog biztosítása. Franciaországban Jacques Chirac 2007. január 1-jei újévi beszédében jelentette be a kikényszeríthető lakhatáshoz való jog (droit au logement opposable) bevezetését. A közigazgatási bíróság előtt is érvényesíthető jogról három hónappal később elfogadott törvény 2008-tól a leginkább rászoruló csoportokra, 2012-től pedig mindenkire vonatkozik, aki jogosult szociális bérlakásra, de azt túl hosszú ideig nem biztosították számára.

Az Egyesült Királyságban a helyi önkormányzatoknak 1977 óta kötelességük elhelyezni azokat, akiknek nincs hol lakniuk, rendelkeznek valamilyen kötődéssel az adott területhez, és ha a háztartásból legalább egy valaki a „különleges rászorultsági” kategóriák (priority need) egyikébe tartozik (várandós anyák, gyermekes szülők, katasztrófa áldozatai, idősek, betegek, fogyatékkal élők stb.). Ez a de facto lakhatáshoz való jog azóta további csoportokra is kiterjedt, például a családon belüli erőszak elől menekülőkre, a börtönből kikerültekre és a volt állami gondozottakra. Skócia 2012-re terjeszti ki ezt a jogosultságot mindenkire, akit egyébként – a szélesen értelmezett – hajléktalanság sújtana. Ez nem jelenti azt, hogy ezekben az országokban ne lennének súlyos lakhatási problémák, de a magyarországi döntéshozóknak mindenesetre lenne kitől tanulniuk.

A polgári és politikai jogok az állami hatalom korlátozását és demokratizálását, a szociális jogok a kapitalizmus korlátozását és emberibbé tételét célozzák –ami egyúttal a valódi polgári és politikai egyenlőség előfeltétele. Az alapvető célok ugyanazok: a szabadság és az egyenlőség.

A szerző az LMP szakszóvivője

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.