Mert a törvény a médiaalkotmányban immár a közlendő tartalomra vonatkozó megszorításokat ír elő, a nyilvánosság fölé szervezett intézményrendszer pedig igen széles korlátok közt szankcionálhat bármit, ami valamilyen okból nem nyeri el a hatalom tetszését. És ugyanezt kellene tenniük a rádióknak és a hírportáloknak.Mert eztán semmi garancia nincs arra, hogy holnap nem ők kerülnek sorra. Jócskán volt példa az elmúlt húsz évben arra, hogy újságírókat, szerkesztőket politikai nyomás alá helyeztek, sőt volt, hogy egy párt vezető politikusa szemtől szembe megzsarolta az egyik országos médium vezetőjét.

Az azonban példátlan, hogy intézményesen, azaz a törvény erejével próbált volna bárki is tartalmat meghatározni – hogy mit közöljenek vagy mit ne. Minden jogszabály – törvény, rendelet vagy hatósági előírás –, amely valamilyen tartalmat rákényszerít általában a médiára, eo ipso alkotmányellenes, és öszszeegyeztethetetlen az európai jogfelfogással és joggyakorlattal. Mert a tartalom hosszabb távon a média és a fogyasztó viszonyát fejezi ki, és mint ilyen, csak speciális esetekben és társadalmi csoportra vonatkoztatva korlátozható – pl. a kiskorúak védelmében. Egyébiránt minden tartalmi korlát vagy kötelem beavatkozás a piaci folyamatokba, ami nem fér össze az európai versenyjoggal.

Ha tudnák, mi a szakma, akkor most az országosnak deklarált, ám egyre kevésbé országos napilapok – a megyei lapok többsége nagyobb példányszámban kel el, mint a Népszava, a Magyar Hírlap vagy a Magyar Nemzet, ezért akár ők is beszállhatnának – a maguk jól felfogott érdekében tudatnák látványosan olvasóikkal, feltámadt a fenyegető cenzúra. Legalább kullognának néhány hetilap nyomában, ha már nem léptek velük együtt!

Ha emlékezetük nem lenne oly csökött, s szakmai és anyagi érdekeiket három hónapnál hosszabb időre is előre látnák, már rég egységesen tiltakoznának első hírként a címoldalon vagy bárhol, ahol az olvasó, a hallgató, a néző pofába kapja: újra ránk rakták a szájkosarat! – ezúttal a választott hatalom.

De, hogy el ne tévedjünk, mindez a néző nevében történik. A magyar médiafogyasztó kisvártatva mennyei örömökben részesül. Azt fogja olvasni, látni és hallani, hogy ebben a mi nagyra hivatott kicsi hazánkban a nép önerejéből – némi kormánysegítséggel – sikert sikerre halmoz, népünk mondhatatlanul vidul és boldog. A munkanélküli dudorászva kapja fel a segélyt, hogy aszondja: „Bort ide, sört ide, meg egy barna lányt” – (kannába’ Annába), az állami nyugdíjrendszerbe „minden kényszer nélkül” átlépő középkorúak a „Könnyen jött, könnyen megy!” gesztusával az éterbe kiáltják lelkesültségüket, midőn egy bő évtized alatt összerakott pénzükkel az államadósságot törleszthetik. Utóbb még hadikölcsönt is jegyezhetnek majd, vagy békekölcsönt – mindkettő ki van próbálva. Az asszonyokat és lányokat ellenállhatatlan vágy keríti hatalmába, hogy anyává legyenek. Istenfélelem szállja meg az elkóborolt lelkeket, és csodák sora emeli magasba a tekinteteket. Ilyen híreket kapunk majd, no meg gazdasági sikerekről szólókat (lásd: termelési eredmények). Húsz év után azért ez megindító változás lesz.

Ám aki cenzúráról szól, állami beavatkozásról, a sajtószabadság csorbításáról, az viszályt szít, ármánykodik, hazug, tehát a nép ellensége. Abcúg! Ami van-lesz, az nem cenzúra. Hiszen nem kell bemutatni előzetesen a közzéteendő anyagot, de Isten óvjon attól, hogy ne tessék neki a tartalom, mert a hatóság – minden dolgok tudója s minden mérték alkotója – nap nap után óvja majd a közvélekedést és a közhangulatot a téves, rosszhiszemű és káros közleményektől. A figyelmeztetéstől a pénzbüntetésen át a megszüntetésig sokat tehet a hivatal a köznyilvánosság megtisztítása érdekében. És elég elszánt is: a jövő elkezdődött.

Merre tovább? 1852-ben, két és fél évvel a szabadságharc leverése után a birodalmi sajtótörvény megszüntette az előzetes cenzúra addigi gyakorlatát. Immár a kész lapot kellett bemutatni, és ha abban talált hibát a cenzor, újra kellett nyomni az egész újságot, ami meglehetős anyagi kockázatot jelentett. Ezért a szerkesztők hetek alatt megtanulták, mit vár el a hatalom, s annak megfelelően instruálták szerzőiket vagy írták át a szövegeket. Ez volt az öncenzúra ősforrása. Ami csak 1990-ben apadt el. És – minthogy mélyen gyökerező kulturálisszociológiai struktúra – évtizedek szunynyadása, tetszhalotti állapota után is föléleszthető.

A szerző újságíró, a Magyar Rádió Közalapítvány korábbi elnöke (MSZP)