Tisztában vagyok ennek a kijelentésnek a súlyával. Mentségül annyit: ez nem most jutott az eszembe, hanem már elég régen figyelmeztetek rá.

A polgári alkotmányosság lehetőségének felvillanásától a rendőrállam egyértelmű megszilárdulásáig tartó visszafejlődési folyamatról van itt szó. Nem állítom, hogy semmi sem történt a diktatúra meghaladása érdekében, a szólás és a sajtó szabadsága például minden torzulás ellenére nagyobb, mint a rendszerváltás előtt. A tendencia persze itt is visszafelé mutat. Bontanivaló azért tehát volt persze. A rendőri törvényszegések formális szentesítése (a jogsértő utasítás teljesítésének kötelezettsége) azonban elképzelhetetlen volt még a proletárdiktatúrában is. A rendőrállam irányába történő mozgás Magyarországon nem kivételek nélkül érvényesülő, de általános és meghatározó jellemzője az utóbbi két évtizednek. A közzétett alkotmánykoncepció megerősíti ezt, s egyben jelentős mérföldkő a visszafejlődés útján.

A modern polgári állam elvi alapjait az 1789-ben született Emberi és polgári jogok nyilatkozatának XVI. pontja határozta meg: „Olyan társadalomnak, amelyből e [ti. az emberi] jogok biztosítékai hiányoznak, ahol a törvényhozó és a végrehajtó hatalom nincs szétválasztva, nincs alkotmánya.” Megfordítva: a tartalmi értelemben vett alkotmány lényege az emberi jogok biztosítása, ennek pedig alapvető eszköze a hatalommegosztás, amelybe ma már az igazságszolgáltatás alrendszere is beleilleszkedik.

Magyarországnak 1989-ig ebben az értelemben nem is volt alkotmánya. Ez nem csak az én véleményem. Csekey István igazán nem nevezhető szélsőségesen liberális gondolkodónak, a történeti alkotmány eszméjét képviselő Zétényi Zsolt is többször hivatkozott rá egyetértőleg. Csekey szerint Magyarország abban különbözött más demokráciáktól, hogy az államtól elválasztott egyéni jogokat s a hatalmi ágak szigorú szétválasztását kevésbé valósította meg. (Magyarország alkotmánya, Renaissance, Budapest, 1943, 18–19. o.) „Csak” ennyi volna a különbség? Nem. A francia nyilatkozatban rögzített, de egyébként is megállapítható lényegi elemek hiányoztak!

Az alkotmányozás alapkérdése, hogy a társadalmat kívánják a közhatalom alá rendelni, vagy fordítva. A felvilágosodás és a polgári forradalmak az abszolutizmussal szemben az állam korlátozását célozták meg. A demokratikus jogállam erre a felfogásra épül, a rendőrállam pedig az ellenkezőre. Az utóbbiban is lehet fontos eszköz a jog. Sajó András az alkotmányozásról írt könyvének a lényeget kifejező címet adta: Az önkorlátozó hatalom, utalva arra, hogy az alaptörvény létrehozása szükségképpen annak az erőnek a feladata, amely saját magával, esetleges jövőbeni önkényével szemben is védeni kívánja az embereket, a civil társadalmat.

A közzétett koncepció világossá teszi, hogy a hatalom nem kívánja korlátozni magát. A szóban hangoztatott hatalommegosztás helyett a parlamenti szuverenitás érvényesül. Az Országgyűlés a nép közvetett hatalomgyakorlásának legfőbb alkotmányos szerve. Az igazsághoz tartozik, hogy ez eddig is így volt, de legalább nem írták bele az alkotmányba, hogy hatalommegosztás van...

Az emberi jogok hagyományos garanciái az egyént és a közösségeket a hatalom gépezetével szemben védik. A kötelességeket azért nem szükséges alkotmányos rangra emelni, mert azok kikényszerítésére ott van a teljes hatalmi apparátus. A koncepció szerint az alapvető jogok kötelezettségekkel és felelősséggel járnak. Gyakorlásuk szabályait törvény állapítja meg. A kötelezettségekkel azonban jogok nem járnak, legalábbis ennek kifejezésre juttatását a koncepció nem tartja szükségesnek.

A jogok és kötelezettségek egysége jól hangzó tétel, csak éppen a mondottak értelmében éppen a polgári alkotmányosság szerinti szabadság agyoncsapása. Sokan Marx egyik kijelentésére vezetik ezt vissza, miszerint nincs jog kötelesség nélkül, és nincs kötelesség jog nélkül. Amint láttuk, a mondat második fele az alkotmányozók számára már nem fontos. Azt is hozzá kell tenni: Marx később úgy nyilatkozott, hogy ezt a „frázist” egy bizottsági kötelezés miatt írta bele a Nemzetközi Munkásszövetség ideiglenes szabályzatába úgy, hogy lehetőleg ne ártson. Az NDK államjogában már fontos követelményként élt a jogok és kötelességek egysége. Az alapjogok törvény által megállapított gyakorlása pedig a tárgyi (alkotott) jog elsőbbségét fejezi ki azzal a felfogással szemben, amely szerint a jogokat csak elismeri, nem pedig alkotja az állam, azok gyakorlása tehát alapvetően a szabadság körébe tartozik. Korlátozások lehetségesek, de azok nem mehetnek el odáig, hogy a gyakorlás módját is rögzítik. Ebben az esetben ugyanis lényegében megszűnik a jog és a kötelesség közötti különbség. Zalán Kornél 1949-ben a következőket írta: „A liberális politikai és jogi szemlélettől eltérően a szocialista állam és a népi demokrácia a törvényesség értelmezésénél nem az egyéni jogokból, hanem a tárgyi jogrendből indul ki. Ehhez képest a Szovjetunió alkotmányjoga az államügyészség fejét, a legfőbb államügyészt tekinti a szocialista törvényesség legfőbb őrének és biztosítékának.” (Állam és Közigazgatás, 1949/7-81949: 7–8.)

Említést érdemel ebből a szempontból, hogy a közzétett szöveg szerint az ügyészség jogállásán az alkotmányozó nem kíván változtatni. A szigorúan centralizált szervezet a legfőbb ügyész alárendeltségében védené az én jogaimat. Azok nem azért vannak, mert a hatalomtól függetlenül megilletnek, hanem éppenséggel az államtól kapom a szabadságomat is. Ha pedig ez így van, akkor egy kiváló jogász nyilván a legalkalmasabb az oltalmazásra, hiszen ő tudja, mit is akart a jogalkotó. Hogy én mit akarok, az kevésbé érdekes, mert lehetőségeim a koncepció szerint a törvényhozó szándékának megfelelően nyílnak meg. Úgy is lehetne fogalmazni: a fegyelem és az egységes jogalkalmazás fontosabb, mint az emberek nyilvánvalóan különböző igényeinek a kiszolgálása. Ilyesféle megfontolások vezérelték Lenint, amikor felvázolta a széles hatáskörrel rendelkező ügyészség szervezetét és működését. Az persze igaz, hogy akkor nem volt hatalommegosztás.

A jogok és kötelezettségek egységének elvéből könnyen el lehet jutni odáig, hogy az utóbbiak teljesítése feltétele az előbbiek élvezetének. (Toldi Ferenc: Állampolgári kötelességek, Az állampolgárok alapjogai és kötelességei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965. 528. o.) Ha tehát valaki nem fizeti be a rá visszamenőlegesen kirótt 98 százalékos adót, akkor az új alkotmány alapján esetleg a választójogból is kirekeszthető. Azt meg már nem is kell mondani, hogy aki bűncselekményt követett el, ne hivatkozzon az ártatlanság vélelmére.

Mindez szorosan összefügg az „alkotmányos állami folytonosság” kérdésével. A koncepció világossá teszi, hogy ezt a Szent Korona fejezi ki. Ebből következik, hogy az új alaptörvény létrehozói büszkén deklarálnák az eszmei azonosságot a zsidótörvények államával, de az önkénnyel szembeni ellenállási jog kizártságát is (1867. évi II. tc., királyi eskü).

A rendőrállamra vonatkozó tételem nem értékelés, hanem ténymegállapítás. Mindjárt hozzáteszem: egy ilyen berendezkedés sok jót is hozhat az embereknek. Feltéve hogy a hatalom jobban tudja náluk, mi kell nekik. Egy pici rizikó van: hátha nem találja el.

A szerző jogász, ügyvéd