Ki volt felelőtlen?
Böcskei Balázs Felelőtlenség és bukás című publicisztikájában (december 10.) tiszteletre méltó bátorsággal áll ki egy bukott politika védelmében. A fiatal és termékeny politológus a Gyurcsány-közeli Demos Magyarország kutatója, az MSZP-kormány idején a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium beszédírója, a Fordulat c. társadalomelméleti periodika főszerkesztője, aki szerint „Gyurcsány Ferenc ... őszinte és bátor beszédet mondott el" (Élet és Irodalom, 2007. június 29.) és „még mindig egyedül [ő] és körei tűnnek képesnek egy lehetséges baloldali paradigma stratégiai megalkotására". (Demos.hu 2010. május 10.) Legújabb cikkében azt állítja: a hazánk lakosait felemelő MSZP-kormány bukásáért és annak következményeiért e politika bírálói a felelősek.
Böcskei nem oly rég még ezt írta az MSZP válsága kapcsán: „a médiát hibáztatni adolgok ilyetén állásáértpersze nemcsak terméketlen, de hamis beállítás is lenne. A felelősség a kormányzati többség biztosítását – kis megszakítással – 2002 óta magára vállaló két pártot érinti”. (Élet és Irodalom, 2009. április 10.) Az idők azonban változnak. Böcskei immár azt kérdi: „miért lenne mindig a politikus a hibás?... A politikusok írnak publicisztikákat, esszéket, tanulmányokat?” Bár 2001–2009 között a bérek, a szociális juttatások, a nyugdíjak, az autók száma stb. jelentősen nőtt, jobblétük növekedését az emberek csak azért nem érezhették, mert „a »neolibező« értelmiség tudatosan félrevezette a társadalmat.” Ám szerencsére vannak még „tiszták”, akik „az állam és a piac együttműködése mellett foglalnak állást köztereken”, csak odébb kell előlük állni. Ők is „baloldaliak és liberálisok”, de újak, akik „most kerülhetnek helyzetbe”. Sok sikert, kedves Balázs! Addig is a bukott kurzus tevékenységére vonatkozóan érdemes néhány további tényt is felsorolni.
Legelőször is a Böcskei által használt átlagokkal és aggregátumokkal van egy kis bökkenő. Ha Pistinek 1000 forintja van, Évinek pedig nulla, akkor kettejüknek átlagosan 500 – ami pont nem mond el semmit a helyzetükről. Ezért egyes közgazdászok egyéb mérőszámokat is elő szoktak venni. Felsorolok néhányat:
– 2001 és 2009 között a pályakezdő álláskeresők száma 24 ezerről 51 ezerre, az összes nyilvántartott álláskereső száma 343 ezerről 605 ezerre nőtt, ami a háztartások átlagos létszámával szorozva több mint másfél millió embert érint. 2001-ben az álláskeresők 62 százaléka részesült valamilyen (munkanélküli, szociális) ellátásban, és ez az arány 2009-re 54 százalékra süllyedt. Az ellátatlan álláskeresők száma tehát 274 ezerre, több mint duplájára nőtt.
– Az Eurostat szerinti szegénységi küszöb alatt élők aránya 2001-ben a szociális transzferek után még 11, 2009-ben (hullámzások után) 12,4 százalék volt.
– A szociális transzferek nélkül a lakosság 29-30 százaléka kerülne a szegénységi küszöb alá, miközben 2001–2004 között ez az arány még csak 15–17 százalék volt.
– Hazánk területi egyenlőtlenségei hatalmas mértékben nőttek: a legszegényebb és leggazdagabb megyék egy főre jutó GDP-je közti különbség 1995-ben még csak 2,9-szeres volt, 2001-ben 3,7-szeres, 2008-ban viszont már 4,9-szeres.
A „túlfeszült lényeglátók” legelvetemültebbjei azonban még tovább merészkednek. Nem átallják más országok teljesítményéhez mérni eredményeinket:
– Vásárlóerő-paritáson az egy főre jutó szociális juttatások tekintetében Magyarország 1999 óta hátulról a 8-9. helyen áll az unióban.
– A foglakoztatási rátát tekintve 2001 óta Magyarország (Máltával együtt) az utolsó helyre csúszott az EU-ban. (2009-ben 55 százalék szemben a 64 százalékos uniós átlaggal.)
– A nagyon alacsony munkaintenzitású családokban élők aránya 2005 óta Magyarországon 9,5 százalékról 12 százalékra nőtt, és ezzel a 2. helyen áll a 27 tagország között.
– Előkelő helyet foglalunk el a súlyos anyagi deprivációtól szenvedő háztartások arányát tekintve is (20,8 százalék).
– Az inflációs rátánk 2003 vége óta magasan az EU átlaga felett járt, 2005 után jelentősen emelkedett, és csak a válság, illetve a válságmenedzselés hatására, néhány negyedévben csökkent az uniós szintre.
– Az ENSZ 1990 óta teszi közzé az országok humán fejlettségét jelző mutatóját, a HDI-t. Eszerint hazánk a rendszerváltás óta jottányit sem közeledett a fejlett európai országokhoz, sőt kissé még távolodott is tőlük. A 90-es évek második fele óta, 2005-től pedig különösen mindinkább romlott a pozíciója a többi rendszerváltó kelet-európai országhoz képest is.
– A vásárlóerő-paritáson számított egy főre jutó GDP-nek az EU átlagához viszonyított aránya 2001 óta régiónk minden rendszerváltó országában nőtt, az egyetlen kivétel Magyarország, ahol a felzárkózás trendje 2002-től megtört, 2004-től pedig a folyamat leállt.
A „túlfeszült lényeglátás” még elősorolná az államadósság megugrását, a multik profitjának kivitelét, a nekik adott adókedvezményeket, az egyéni, kis- és középvállalkozók körbetartozását, a válság hatására bebukott autólizingek több tízezres és a lakáshitelek százezres számát stb.
A Böcskei tollhegyére tűzött „írástudók” egy része azt is állítja, hogy a kapitalista világrendszer hierarchikus. Úgy az országok között, mint a társadalmakon belül alá-fölé rendeltségi viszonyokat eredményez és termel újra, s ennek következtében nem ott keletkeznek az előnyök, ahol a hátrányok. Azt mondják, hogy a neoliberalizmus rendszerszinten szegényíti el a társadalmat, mert a többség által megtermelt javakat, termelőeszközöket kiszolgáltatja a társadalom egy kisebb részének, ezzel elszegényítve és gyengítve a közösség védelmére elvileg hivatott államot is. A rendszeralternatíva eltűnése után e társadalom felsőosztályának a szolgálatába szegődött a kapitalizmust soha meg nem kérdőjelező szociáldemokrácia főárama s vele az MSZP és vezetői.
Az inkriminált „tényszerűtlen közírók” egy része különbséget tud tenni baloldal és liberalizmus között, és azt is tudják, hogy ma éppen azért csúszik össze a kettő, mert a szociáldemokrácia főárama a „harmadik úttal” feladva történelmi baloldaliságát a tőkerendszert szolgáló szabadpiaci liberalizmus szekértolójává vált, hogy aztán az általa felépített és szükségszerűen válságba torkolló rendszerrel szemben támadt jogos népharagotmeglovagolva elűzze őt az osztályuralom kendőzetlen, antidemokratikus formája.
És akkor némelyeknek az az érzésük támad, mintha ezzel a dologgal valamikor régen a weimari köztársaság kapcsán egy töriórán már találkoztak volna. Úgy emlékeznek, hogy a „neolib” nem a weimari köztársaság után, hanem vele kezdődött, ami pedig utána jött, csak az általa kiváltott dühre vetette rá a demagógia, majd a tekintélyuralom zabláját.
Weimar, noha ezt Böcskei nem vette észre, európai tendenciává vált. A kiépülőben lévő tekintélyuralmi rendszer oka a megelőző évek súlyos társadalmi feszültségeket felhalmozó kurzusa, annak kritikátlan és a Böcskei írásához hasonlóan „szakmai” köntösbe bújtatott védelme, ami nem hagy más választást a társadalom megkeseredett – és nagyobbik – felének, minthogy a könnyű válaszok demagógiaszirupjától elkábulva önként és dalolva támogassák a „neolib” kurzussal beindított folyamatok kiteljesítését.
A szerző közgazdász
