Példaként Gyurcsány egyik beszédének pozitív minősítését idézi tőlem, elhallgatva, hogy egy antifasiszta rendezvényen elhangzott beszédről volt szó, az idézett publicisztika pedig teljes egészében a politikai baloldalt s annak szavazatmaximalizáló, antifasiszta stratégiáját bírálja. Ehhez képest Artner szerint én a jelenlegi helyzetért a baloldali „politika mindennemű bírálóit" kívánom felelőssé tenni. Magamat tehát? Írásom egyáltalán nem negligálta a politikusi felelősséget, én az osztott felelősség és felelőtlenség mellett érvelek.

Artner a Blair nevével fémjelzett harmadik utat a szociáldemokrácia neoliberális elfajulásaként és a baloldal elárulásaként tárgyalja. Egyrészt, aki szerint a koraszülött jóléti állam és a szükségszerű kiigazítás Magyarországán beszélhettünk kormányzati szintre emelkedett harmadikutas szociáldemokráciáról, az ködösít. Ennek megvalósulásához számos gazdasági és társadalmi feltétel hiányzott.

Ha Artnertől és elvtársaitól tudná az olvasó, mi az a szocdem harmadik út, akkor fogalma sem lenne róla, hogy az ennek nevében 1998-ban bevezetett gazdaságpolitikai csomagnak köszönhetően 1,5 millió munkahely létesült, 1997–2007 között közel két és fél millió fővel nőtt a foglalkoztatottak száma, s 1970 óta a legalacsonyabb volt a munkanélküliségi ráta. A Munkáspárt kormányzása első kilenc évében 2500-ról több mint 5000 fontra növelte az egy tanulóra eső kiadásokat. A gyermekszegénység visszaszorítását célzó Sure Start négymillió hátrányos helyzetű gyermeket ért el. Közel 600 ezer gyerek került ki a mélyszegénységből. Az egészségügyre fordított kiadások 1997-hez képest 2008-ra megháromszorozódtak.

Ez lenne az árulás, a felső középosztály preferálása, a társadalom elszegényítése. Artner csak arról nem beszél, ami hazánkban a baloldali értékek szempontjából perdöntő: a jövedelemeloszlásról. A rendszerváltás után a felső 10 százalék hatszor annyit vitt haza, mint a legszegényebb. Az olló a két csoport jövedelme között 2003-ra 8,1-re emelkedett. Innentől fogva azonban folyamatosan zárult, és a globális válság előtt már csak 6,5 volt.

A 2002 és 2008 közti időszakban a rendszerváltás óta először fordult elő, hogy a gazdasági teljesítmény növekedése nagyobb mértékben kedvezett az alacsony keresetűeknek, mint a jómódúaknak. Az Orbán-kormány utolsó évéhez viszonyítva 2008-ig 42 százalékkal nőtt a nyugdíjjak reálértéke, és 30 százalékkal a béreké. Ebben már benne van a 2006 utáni költségvetési kiigazítás is.

Szabó Tímea reagálása tisztességes és stílusos, érdemi érveket sorol fel. Arról ugyan nem győzött meg, hogy célszerű, ha az EU és Izrael együttműködésére vonatkozó törvény szavazásakor Amosz Oz „gondolkodik” a reálpolitikus helyett.

Két írás, két stílus, két politikai credo. Az olvasó eldöntheti, melyik a párbeszéd útja.

A szerző politológus