Nincs olyan valamirevaló napi- vagy hetilapja a Lajtán túli régiónak (ahol barátaink, partnereink és szövetségeseink lakoznak), amely az elmúlt hetekben ne szedte volna lajstromba az európai normák szerint minimum kétségbeejtőnek mondható orbáni intézkedéseket: a különleges bankadót, a legnagyobb multikra kivetett sarcokat, a magánnyugdíjpénztárak „kötelező" állományának kisajátítását, a Költségvetési Tanács likvidálását, a Magyar Nemzeti Bank monetáris tanácsának küszöbön álló, kormánypárti átszervezését, az Alkotmánybíróság illetékességének durva megkurtítását, úgy általában a Fidesz-kormány pénz- és hataloméhségét.

Sokszor éreztem úgy, rettenetesen szeretném látni, mit jelentenek az amerikai, német, francia, brit stb. nagykövetek Budapestről – most aztán igazán. De leginkább nem látni, hanem tudni szeretném, hogy a „centrális erőtér” megteremtésének több mint nyilvánvaló jelei mennyire aggasztják a mi NATO- és EU-partnereinket.

Hogy „valamennyire”, azt tudni vélem. Végtére is a legbefolyásosabb nyugat-európai sajtóorgánumok, a magyar EU-elnökség jogszerűségét kétségbe vonó Süddeutsche Zeitungtól a most már nyíltan gonoszkodó Economistig (mely mégiscsak a világ legtekintélyesebb politikai-gazdasági hetilapja) sok évtizedes tapasztalatom szerint erőteljesen támaszkodnak a követségi apparátusok által begyűjtött és értékelt információhalmazra (is).

Nem éppen szerencsés, hogy a magyar EU-elnökség adventjén az országról ennyire kellemetlen kép alakul ki. Amit egyébként túl lehet élni. Ezt a Fidesz-központban, a magyar kormányban és a parlamentben is tudják.

A mindenkori elnökség „kottáját” nem az elnöki fővárosban, hanem Brüsszelben írják. Ha tehát Orbán azt mondja, hogy a fő cél jövő júniusig az euró megmentése, illetve megerősítése, akkor csak látszólag hozza magát komikus helyzetbe, hiszen Magyarországnak nincs eurója, legfeljebb attól van félnivalója, hogy ha bármelyik eurós ország „bedől” (nem fog), akkor a perifériák – gazdaságuk és főként valutájuk sebezhetősége folytán – vele dőlnek.

Legyen tehát bármi fokon sikeres is az euróvédelem, az semmit sem változtat annak az aggodalomnak a hőfokán, hogy Magyarország (vö. Economist) „putyinizálódik”, azaz keleties politikai kalandokban merül el, amelyek vitatottá tehetik euroatlanti integrációjának a pedigréjét.

De vajon látják ezt, vagy nem látják? Ha látják, elsiklanak fölötte? Félek, igen. Panaszkodnak ugyan a különféle fórumokon, de Orbánékat ez kis mértékben sem izgatja. Látott ilyet már a világ. Az igazságszolgáltatás karmaiból minduntalan kisikló, adósságot adósságra halmozó Berlusconiról az Economist már évekkel ezelőtt meghirdette, hogy „ez az ember alkalmatlan Olaszország kormányzására”, s lám, még mindig ott van, ha roskadozó lábakkal is.

S Magyarországon is még mindig látszik lenni elég tartalék. Amíg csak ki nem derül, hogy a teljesítmény nem igazolja a hitet. Onnantól rettentően sok lesz a hitehagyott, ők azonban még akkor sem fogják tudni, hogy a reményüket kibe vessék. Mert olyan a láthatáron még nincsen, akkor se, ha az MSZP „elutasítottsága” igen feltűnő mértékben csökken.