Gyakran visszatérő toposz volt az „erős elnöki rendszer” bevezetése is – amit olyan ördögi megoldásként emlegettek azok, akik tartottak tőle, hogy világossá vált: nincsenek igazán tisztában az elnöki rendszer valódi szerkezetével és működésével. Elnöki rendszer demokratikus keretek között ugyanis csak az Egyesült Államokban működik: ott pedig a checks and balances eredeti, nem Schmitt Pál-i értelmezése dívik, így mindhárom hatalmi ág korlátozott hatalommal bír – legyen az elnök bármilyen erős, a kongreszszus és a legfelsőbb bíróság mindig fék és ellensúly lesz vele szemben.

E vitákra azonban most pont került: megjelent az új alkotmánytervezet, és azt kommentálva számos kormánypárti politikusmegjegyezte, hogyMagyarországmegmarad a parlamentáris kormányzás keretei között. A tervezet például több ponton is úgy fogalmaz, hogy „az államfő meglévő jelenlegi jogosítványai nem igényelnek alapvető változtatást”. Ebből logikusan következne, hogy valóban megmaradunk az eddigi rendszerben. Érdekes módon azonban az alkotmánytervezet szövegéből Magyarország kormányformája nem derül ki. A hatályos alkotmány preambulumában deklarált parlamentáris demokrácia a javaslatban már nem szerepel. Első blikkre azt gondolhatnánk, hogy mivel érdemi változtatás e téren nincs, ennek nem is lehet különösebb jelentősége.

A helyzet sajnos kicsit más. A tervezetbe ugyanis belekerült egy olyan gumiparagrafus, ami parlamentáris keretek között elképzelhetetlen, rendszeridegen felhatalmazást ad az államfőnek. Az Országgyűlésről szóló 6. pont B változata szerint ugyanis az államfő „jogosult az Országgyűlés feloszlatására kivételesen akkor is, ha az súlyos bizalomvesztés okából előállott alkotmányossági-politikai válság feloldását szolgálja”. Hogy mit jelent a súlyos bizalomvesztés és az abból eredő alkotmányossági-politikai válság feloldása, azt egyéb értelmező vagy konkretizáló paragrafus híján a mindenkori államfő jogosult eldönteni.

Nem kétséges, hogy ezzel a tervezet 2006 őszének belpolitikai válságára reagál. Ám, ahogyan azt a kormánypártok politikusai között a napokban kialakult véleménykülönbség is igazolni látszik, erősen vitatható, hogy egy ilyen eseti jelenségből kell-e általános érvényű felhatalmazást származtatni az államfő számára. Meggyőződésem, hogy nem. És ezt nem a mindenkori államfővel szembeni bizalmatlanság, hanem a parlamentáris rendszer alapvető logikája mondatja velem.

Egy parlamentáris demokráciában az államfő szerepköre, legyen az uralkodó vagy köztársasági elnök, rendkívül korlátozott. Ezt szokták gyenge vagy reprezentatív államfői intézménynek hívni. Ennek magyarázata az, hogy az államfő nem bír sem közvetlen állampolgári legitimációval, sem politikai felelősséggel. Ellentétben a parlamenti képviselőkkel, a választók rá és ellene nem szavazhatnak – márpedig a demokratikus politikai berendezkedés egyik alapelve, hogy a hatalmat a legitimáció és az elszámoltathatóság/felelősség arányában osztja szét. Az államfőnek, akár örökli a hatalmát, akár a képviselők választják – politikai felelőssége nincs. Többek között ezért alakult ki a miniszteri ellenjegyzés intézménye is – amellyel egy politikailag felelős, tehát elszámoltatható szereplő vállalja az államfő döntését a törvényhozás és a társadalom előtt. Az ellenjegyzés intézményét az új alkotmánytervezet is fenntartja – ezzel meg is erősíti a továbbra is közvetett módon megválasztott államfő politikai felelőtlenségét és elszámoltathatatlanságát.

Az első alapvető kifogás a tervezettel kapcsolatosan tehát az, hogy az államfő a parlamentáris kormányzati rendszertől teljességgel idegen túlhatalomra tesz szert a lényegében önkényes feloszlatás jogkörével. Ez ugyanis nem a parlamentáris, hanem a félelnöki rendszerek sajátja. A francia köztársasági elnök évente egyszer feloszlathatja a Nemzetgyűlést – és számos dél-amerikai alkotmány is lehetővé teszi, hogy az államfő idő előtt, akár a parlamenti többség akarata ellenére is új választásokat írjon ki. Ezekben az országokban viszont a köztársasági elnököket is közvetle-nül a nép választja – tehát megvan a közvetlen társadalmi legitimációjuk, s ebből eredően az elszámoltathatóságuk is, hiszen vállalják a kockázatot, hogy döntéseik miatt nem választják meg őket újra. Ráadásul ezekben a félelnöki rendszerekben bizonyos kormányzati jogkörökkel is rendelkezik az elnök – tiszta parlamentarizmusról tehát ott nem beszélhetünk.

A parlament külső, tőle nem függő szereplő általi feloszlatása a mindenkori parlamenti többséggel szemben fegyver. Egy parlamentáris rendszerben pedig a többség egyben a kormányzati hatalmat is jelenti –ha tehát feloszlatjuk a törvényhozást, azzal a kormányt is megfosztjuk hivatalától. Az államfő a mostani tervezet alapján úgy tudná megbuktatni a kormányt, hogy egy új, remélhetőleg másmilyen eredménnyel záruló választással megsemmisítené a parlamenti többségét. Az egyetlen ellensúly e döntéssel szemben az állampolgárok döntése lehetne – ha egyáltalán. Ugyanis arról egy árva szót sem szól a tervezet, hogy az államfő hányszor oszlathatja fel a parlamentet –noha, mint láttuk, még a nem tisztán parlamentáris rendszerben működő francia alkotmány is csupán évente egy lehetőséget biztosít az elnöknek. A magyar államfő viszont akár minden, neki nem tetsző választás után – pláne ha a vesztes fél alkotmányos-belpolitikai válságot előidézve az utcára is megy – újra meg újra oszoljt parancsolhatna, s akár éveken át packázhatna a teljes társadalommal, hiszen nincs alkotmányos lehetőség hivatalból való elmozdítására.

A második, nem kevésbé fontos kifogás a szabálytervezet „közjogiatlanságából”, tág értelmezési lehetőségeiből adódik. Az alkotmány normaszövegének, pláne ilyen fontos felhatalmazás esetén, rendkívül pontosnak és egyértelműnek kell lennie. Konkrét esetet, tényállást kell meghatároznia, és törekednie kell a szubjektív, érzelmek által irányított döntési helyzetek lehetőségének elkerülésére. Abban az esetben, ha egy kormány a bizalmi szavazáson nem kap többséget, az államfő feloszlathatja a parlamentet – ez egy konkrét helyzet leírása, ahol az egyéni érzelmek és az államfő esetleges pártszimpátiája nem játszik szerepet. Nem véletlen, hogy a német Grundgesetz csak ezt a lehetőséget biztosítja a szövetségi elnök számára. A modern parlamentarizmus egyik mintaállamában, Németországban nem találunk a mostani tervezethez hasonló gumiszabályt. A belga alkotmány ugyancsak ezt a lehetőséget adja meg a királynak. Az angol alkotmányos hagyományok (és törvények) még ennyit sem engednek – az uralkodó saját válságértelmezése vagy bizalmi hiányérzete nem teszi lehetővé az alsóház feloszlatását.

A magyar alkotmánytervezet viszont egyetlen ember véleményére, hangulatára bízza az Országgyűlés (és a kormány) sorsát. Ha az elnök válságot vagy bizalomhiányt szimatol, máris oszlathat. Az lesz a válság és a bizalomhiány, amit az államfő annak deklarál. Ráadásul nem világos az sem, hogy az államfő vagy a társadalom bizalomvesztéséről van-e szó, és hogy ez mi módon lenne mérhető, igazolható. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egy magára valamit is adó demokratikus alkotmány soha nem személyeken, hanem tiszta, világos elveken és intézményeken, s a hatalom korlátozásán alapul. Ilyen, a kontrollálhatatlan személyi döntéseknek szabad utat adó megoldás, mint amit a tervezet tartalmaz, nem létezik demokratikus parlamentáris rendszerekben.

A magyar politikatörténetben egyszerre van jelen az egyszemélyi túlhatalmat biztosító vezérelvűség és a parlamentarizmus hagyománya – ám demokratikus megoldásokat csak parlamentáris tradícióink hordoznak. Ha az elnöki jogkört a kormánypárt belső vitáit lezárva végül mégis a tervezet szerint bővítené, egy rendszeridegen szabályozás lépne életbe, és ez egyben azt is eredményezné, hogy a magyar közjogi berendezkedés egy alapvető intézmény tekintetében térne le a parlamentarizmus útjáról. Ezzel pedig a III. Magyar Köztársaságot magát temetnénk el véglegesen.

A szerző politológus, egyetemi tanársegéd (ELTE TÁTK)

Marabu rajza