Míg a klímaváltozás elleni küzdelem eddigi „fentről-lefelé” stratégiája a kudarc felé halad, új, „alulról-felfelé” való megközelítés van kialakulóban. Ez több eredményt ígér, mint a nehézkesen folyó ENSZ-tárgyalások. Az új megközelítés valószínűleg azzal jár majd, hogy a szén-dioxid-kibocsátásnak többféle ára lesz, ami sokkal jobban szolgálja az elérendő célt, mert tekintetbe veszi, hogy a kibocsátáscsökkentés költségei szektoronként és módszerekként nagyon eltérők.

A piaci ár minden áru esetében egyenlő a határköltséggel. Ha egyetlen ár létezik, akkor a határtól távol eső, kis költségű projektek nagy hasznot hoznak, s ez az extraprofit fölöslegesen és nagymértékben növeli a szén-dioxid-kibocsátás költségeit. Ez sokszor megmutatkozott a kiotói egyezmény gyakorlati működése során. A széndioxid-kvóták kereskedelmének Kiotóban kidolgozott sémája sok visszaélésre adott lehetőséget. Például a volt kommunista országok nulla költséggel jutottak kibocsátási kreditekhez azáltal, hogy nehézipari üzemeket zártak be, a kreditek eladásával pedig váratlan haszonra tettek szert. Innen nézve nem nagy veszteség a kiotói egyezmény.

Hasonló a helyzet a fejlett és fejlődő országok elhúzódó tárgyalásaival. A fejlett országok még az 1992-es Rio de Janeiró-i csúcsértekezleten megígérték, hogy múltbeli bűneikért jóvátételt fizetnek, de tárgyalásokkal késleltették kötelezettségeik teljesítését. Időközben változtak a feltételek: Kína leváltotta az Egyesült Államokat a legnagyobb kibocsátó szerepében.

A tárgyalások egyre irreálisabbá váltak. Jelenleg a vita akörül zajlik, hogy a kormányok 2020-tól miként fizetnek majd évente 100 milliárd dollárt, hogy segítsék a fejlődő országokat megbirkózni a klímaváltozás következményeivel, miközben még a 10 milliárd dolláros gyorssegély alapot sem sikerült összehozni szemfényvesztés nélkül. Az a tény, hogy a cancúni csúcsértekezlet a párbeszéd puszta fenntartásán túl semmilyen előrelépést nem hozott, azt a benyomást kelti, hogy nem is történik semmi, és hogy a helyzet reménytelen.

A látszat azonban csal. Egyes országok, mint Németország is, egyoldalú, más országok magatartásától független kötelezettségeket vállalnak, és így kialakul a cselekvésre készek koalíciója, hogy megküzdjön az ellenérdekelt ágazatokkal. A legjobb példa erre a REDD+-együttműködés (REDD: Reducing Emissions from Deforestation and Forest Degradation – csökkenteni az erdőirtásból és az erdőpusztulásból következő kibocsátásokat), melynek célja, hogy pénzben kifejezhető értéket adjon az erdőkben „tárolható” széngázoknak. Valóban jelentős előrelépés történt ott, ahol a gond a legsürgetőbb: sokkal könnyebb az erdőket megőrizni, mint helyreállítani.

Kína és az USA mögött Indonézia vált a harmadik legnagyobb szennyezővé a világon, mert erdői tőzegtalajon nőnek. Amikor a fákat kivágják, és a tőzegtalaj kiszárad, az évezredek során felgyűlt szén a felszínre kerül, oxidálódik, gyakran lángra is lobban, és füstbe borítja a szomszédos Szingapúrt ésMalajziát. Indonézia tőzeges vidékeinek fele még érintetlen. Ha a tőzeg felszínre kerül, a kibocsátás megkettőződik. Susilo Bambang Yudhoyono elnök elhatározta, hogy ezt megelőzi, és ehhez pénzügyi segítséget is kapott Norvégiától. Ehhez az együttműködéshez már csatlakozott Ausztrália, és hamarosan mások is követik a példát, mely több tekintetben is úttörő jellegű. Yudhoyono moratóriumot vezetett be a tőzegvidék és a szűz erdők kitermelésére. Egy ún. REDD+-ügynökséget bíznak meg az esőerdők kezelésével, hogy kitermelés és pusztítás helyett megőrizzék és helyreállítsák azokat.

A REDD+-ügynökségnek lesz egy hazai kormányzó testülete, amely összehangolja az esőerdőkkel foglalkozó kormányzati szervek tevékenységét, s egy nemzetközi grémiuma, mely jóváhagyja és ellenőrzi a hivatalos fejlesztési hozzájárulások (Official Development Assistance – ODA-alapok) felhasználását. Ez azt jelenti, hogy az ODA a helyi alapítású intézményeket támogatja, nem pedig kívülről kezdeményezett projekteket irányít.

Ezek a példák megmutatják, miként lenne célszerű segítséget nyújtani a többi országnak is, például Guyanának, ahol az erdővédő rendszer most nem valami jól működik. Ez végül elvezethetne egy globális alap létrehozásához az esőerdők védelmének és a mezőgazdasági tevékenységnek összeegyeztetésére, mert a szén-dioxidkibocsátás csökkenésének az előnyeit az egész emberiség élvezi, nem csupán egyes országok. Ez a globális alap két árat határozna meg: egyet az erdők helyreállításával, egy másikat pedig a megőrzésükkel elkerült szén-dioxid-kibocsátásra. Ezzel példát állíthatnánk más szektorok elé is. Ily módon be lehetne vezetni a szén-dioxidkibocsátás árait „alulról felfelé”, szektoronként, nemzetközi együttműködéssel, a kimutatott eredmények alapján.

Tehát van remény. Ám a valóra váltásához lépést kell tartani a globális felmelegedéssel, vagyis gyorsabban kell cselekedni.

Project Syndicate

A szerző a Nyitott Társadalom Intézet (Open Society Institute) elnöke