A változások okaival és következményeivel kapcsolatos tudományos bizonytalanságok dacára a politikusok elfogadták az elővigyázatosság elvét. Belátták, hogy cselekedni kell, hiszen mire pontosabban megismerhetnék e veszélyes folyamatokat, már késő lehet a tudomány által előrevetített drámai hatások elkerüléséhez.

A globális környezetváltozás fő okának a fosszilis tüzelőanyagokra alapozott energiatermelést és az ennek révén a földi légkörbe kerülő többlet-szén-dioxid-mennyiséget tekintették. Emellett a közlekedés, az ipar és a mezőgazdaság is komolyan hozzájárult az üvegházhatású gázok kibocsátásához. Mivel e jelenkori többlet legnagyobb része a fejlett államok több mint egy évszázados „szénalapú” ipari fejlődésének akaratlan következménye, a korábbi megállapodás azt is tartalmazta, hogy elsőként a fejlett államok korlátozzák, majd csökkentik a kibocsátásokat.

Az egyezményt az 1997. évi Kiotói Jegyzőkönyv követte, amely már sokkal konkrétabb kötelezettségeket írt elő a fejlett államoknak: összességében mintegy ötszázalékos kibocsátáscsökkentést 1990-hez képest 2012-ig. A megállapodáshoz végül az USA nem csatlakozott és kibocsátásai azóta is gyorsan növekedtek. Közben számos, gyors gazdasági növekedést elérő fejlődő állam is egyre nagyobb mértékben járul hozzá az üvegházhatású gázok kibocsátásához. Kína ebben már utol is érte az Egyesült Államokat. Emellett azonban nagyon is lényeges környezetetikai és egyúttal emberi jogi szempont az, hogy egy kínai vagy általában más fejlődő állambeli lakosra számítva e környezetszennyezés – s a hátterében álló természeti erőforráshasználat – még mindig jóval elmarad a fejlett államok hasonló mutatószámaitól.

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület 2007-ben közzétett jelentése szerint sokkal komolyabb lépésekre volna szükség a globális környezetváltozás bekövetkezésének és drámai hatásainak elkerülése végett. A tudományos becslések szerint 10–15 éven belül kellene elérni, hogy az említett gázkibocsátások összességében ne növekedjenek tovább. Ehhez az eltérő történelmi felelősség okán a fejlett államok csoportjának 25–40 százalékos csökkentéssel kellene hozzájárulnia, a gyors gazdasági növekedést mutató fejlődő államoknak pedig egyelőre azt kellene vállalniuk, hogy kibocsátásaik növekedési üteme messze elmarad majd a gazdaságuk növekedési ütemétől.

2007-ben a tárgyalások újraindultak azzal a céllal, hogy lehetőleg 2009 végére sokkal nagyobb mértékű kibocsátáscsökkentésről szülessen megállapodás. Az eredeti egyezmény tárgyalásai óta eltelt két évtizedben azonban nagyot változott a világ. Egyértelművé vált, hogy a tárgyalások valójában a világ és azon belül az egyes országok, országcsoportok energiagazdálkodásának, közlekedésének, ipari termelésének, mezőgazdaságának jelenéről és jövőjéről szólnak.

A világ államai között emiatt is sajátos és kölcsönös függő viszony alakult ki. A fejlettek már nem tudják megoldani e globális problémát önmagukban – még ha el is szánnákmagukat a környezetterhelés drasztikus visszafogására. A fejlődő világ pedig ugyanolyan életszínvonalra, pl. ugyanolyan modern energiaszolgáltatási rendszerekre tart igényt, mint amilyennel a fejlettek rendelkeznek. A klímaváltozás becsült hatásai miatt is rendkívül sérülékeny, legkevésbé fejlett államok pedig a fejlettektől várják el a segítséget, hogy túlélhessék a már elkerülhetetlennek látszó környezeti változásokat.

A 2009. évi koppenhágai tárgyalások tehát eleve nagyon feszült légkörben kezdődtek és folytak. A dán házigazdák az egyedüli kiútnak azt látták, hogy felkérik a világ országainak állam- és kormányfőit: jöjjenek el és a legmagasabb szintű politikai bölcsességükkel találjanak megoldást.

Amit sokan fiaskónak értékeltek, az részben hasznosnak is bizonyult: a napnál is világosabban kiderült, hogy a világ új, most formálódó politikai, gazdasági, hatalmi rendje áll a háttérben. Ebben pedig sokszor már az Európai Unió is csak nehezen, alig vagy szinte sehogy sem tudja érvényesíteni az álláspontját. A meghatározó szereplők között pedig az USA mellett ott van Kína, melynek ma már nem igazán érdeke, hogy egy új megállapodás keretében jogilag kötelező érvénnyel előre korlátozza magát a növekedésében.

A most lezárult újabb, cancúni tárgyalási forduló mexikói házigazdái minden elismerést megérdemelnek, hisz legalább azt elérték, hogy a rendkívül sokszálú nemzetközi tárgyalások kevésbé feszült légkörben folytatódjanak és néhány kisebb fajsúlyú kérdésben még némi előrehaladást is sikerült elérni. Viszont továbbra sincs semmilyen garancia arra, hogy a Kiotói Jegyzőkönyv 2012 utáni folytatásáról vagy emellett egy új nemzetközi jogi eszközről egy év múlva döntés születik. Az előbbinek eleve nem részese az USA és a közelmúltban az Orosz Föderáció is jelezte, hogy a továbbiakban nem érdekli a jegyzőkönyv jövője.

A fejlettek viszont elvárják, hogy most már a fejlődő államok is tegyenek kibocsátást szabályozó konkrét és ellenőrizhető lépéseket. Ehhez a fejlettek – az EU, az USA és Japán – némi újabb támogatást is ígértek tavaly Koppenhágában, s most gyakorlatilag ugyanazt ajánlották meg Zöld Klíma Alap elnevezéssel, de a részletek tisztázása nélkül. A Kiotói Jegyzőkönyv sorsának rendezése nélkül viszont a fejlődő államok nem akarnak megállapodni egy újabb szerződésről, melyben már ők is tennének bizonyos vállalásokat.

A cél azonban változatlan. El kell érni, hogy 2012 után legyen hatályos globális klímavédelmi nemzetközi megállapodás – minden állam részvételével –, ami már rövid távon is biztosíthatja a földi légkör szennyezésének jelentős csökkentését. Ehhez nagyobb politikai akaratra, a nemzetközi együttműködés megerősítésére, a kölcsönös függőség jobb megértésére, a jelentős környezeti terheléssel járó fejlődési pályák módosítására van szükség. Addig, amíg nem késő.

A szerző c. egyetemi tanár, 1991-2010 között klímapolitikai főtárgyaló