Kezdjük talán egy történettel. Igen régen, még a XIX. század első felében történt, hogy Charles James Napier brit tábornokot Indiában egy hindu küldöttség kereste fel. Protestáltak amiatt, hogy az angolok betiltották annak a némely hinduk körében hagyományként élő szokásnak a gyakorlását, hogy a férj halotti máglyáján feleségét is élve megégették. Ez a bizonyos sati egyesek szerint rituális öngyilkosság volt, mások szerint az adott közösség által kikényszerített gyilkosság. Napier tábornok, akinek nem egy kiszólását tömörítette kerekké már a korabeli sajtó, állítólag a következőket válaszolta a hagyomány betiltása miatt tiltakozóknak: „Ti azt mondjátok, hogy az özvegyek megégetése a ti szokásotok. Nekünk is vannak szokásaink: amikor egy férfi élve megéget egy asszonyt, mi kötelet tekerünk a nyaka köré, és felakasztjuk. Építsétek csak halotti máglyátokat, aztán majd mellette ácsaim egy akasztófát fognak emelni. Követhetitek szokásaitokat. És mi is követni fogjuk a magunkét.”

Mindez igen régen történt, s tőlünk igen meszsze. S bár a magunk részéről mind az asszonyok megégetését, mind az akasztást – tekintet nélkül a tradíciók ápolásának általában felfogott jelentőségére – a leghatározottabban ellenezzük, az azonban elsőre is kitetszik a történetből, hogy a jórészt hagyományokból összetevődő kultúrák igen különbözőek lehetnek – és érvényesülésüket illetően nem bírnak egyenlő eséllyel. A katonailag meghódított alávetett kultúrák – tekintet nélkül tetszetős vagy visszatetsző vonásaikra –alávetettek lettek. De nem kellett ahhoz gyarmati státusz vagy visszatetsző kulturális jellegzetesség, hogy egy nemzetállam feldarálja az uralkodó többségi kultúrától eltérő más, kisebbségi kultúrákat. Ezért aztán a XX. század utolsó harmadára, ha nem is sokan, de egyre többen gondolták, nem elegendő tudomásul venni, hogy egy államon belül többféle nemzeti, etnikai, vallási stb. kultúra létezik, de törvényes segédlettel is biztosítandó valamiféle esélyegyenlőség e kultúrák fennmaradásához. Vagyis a multikulturalizmus olyasféle gondolkodási irányzat, amely tenni is óhajt valamit az egy országon belül létező kultúrák elismeréséért és létezéséért.

Mindez kezdettől fogva nagy vitákat okozott, mert látni kell, hogy az emberi jogok individuális érvényesíthetőségén túl itt már a kollektíve hordozott kultúrák jogai és azok érvényesíthetősége merül fel. A multikulturalizmus és különféle változatait kezdeményezők és támogatók arra törekedtek, hogy ne csak egyes állampolgárok élhessenek alapvető szabadságjogaikkal, hanem a különböző nyelvi, vallási és hagyományközösségek, mint kisebbségek, együttesen is érvényesülhessenek saját kultúrájuk jogán. A másság, idegenség, identitás, szegregáció, asszimiláció, beolvadás, kirekesztés stb. a hívószavai ennek az évtizedek óta gomolygó vitának. A multikulturalizmus gondolati irányzata, akárcsak az ellene fellépő elgondolások is, belsőleg igen sokféle, egymással is ütköző megfogalmazásban jelent meg. Vagyis a másság dicséretétől, esetenként akár dicsőítésétől, a megtűrésig, a merő irgalomért való fohászkodásig. De ugyanígy a multikulturalizmust ellenző álláspontok is a valós problémákat hárító közömbösségtől az erőszakos beolvasztásig, s nem mellesleg a gyűlölködés különféle árnyalataiban mutatkozik meg. Valódi problémáról, s így valódi vitáról van szó. S hogy összetettségét érzékeltethessük, csak egy vonatkozást érintsünk: egy dolog, hogy mit jelenhet az egyén szabadsága az állami felsőbbségekkel szemben, s más dolog az, hogy mit jelenthet az egyén szabadsága a saját, okkal jogokért küzdő és összetartás követelő kulturális közösségével szemben, ha azt mint közösséget kényszernek érzi. Vagyis a multikulturalizmus nemcsak a szabadságelnyomás problémája – holott alapvetően az –, hanem az egyéni és kollektív szabadság ütközése is.

S ebbe a vitakérdésbe nemcsak az őslakosokbevándorlók, kisebbség-többség régóta hordozott problémái, hanem a kultúrák összemérhetőségének, a multikulturalizmus egyes felfogásai szerint pedig akár egyenértékűségének a vitái is beleszövődnek. A XX. század végére pedig nemcsak az emberi és kollektív jogok fogalmazódtak meg politikai érvényesülésért, hanem a világméretű migráció is merőben új helyzetet teremtett. Ember legyen a talpán, aki mindebben elvileg eligazodik úgy, hogy elvei és törekvései a társadalmi békét szolgálják.

A multikulturalizmus szöges ellentéte ugyanakkor az „egy ország, egy nép, egy nyelv, egy kultúra” régi nemzetállami célkitűzése, ami – hogyan másként? – nemcsak az uralkodó többségi kultúra elsőbbségét, hanem bármely másik alávetését és elsorvasztását célozta és okozta. Azt nem mondhatni, hogy ez a megbékélést szolgálta. Sőt megannyi konfliktusnak, vérontásnak épp ez volt az oka. A multikulturalisták elgondolásai ezért az egyes embert megillető szabadsághoz, egyenlőséghez és méltósághoz való jogot, az egymás mellett élő kultúrákra, vagyis az azt hordozó közösségekre is kiterjesztenék és érvényesítenék.

Lehet, hogy most ennek vége van. Lehet, hogy válságos világunk most oly mértékben kérgesedik, hogy csak az „asszimilálódjatok, integrálódjatok, vagy menjetek innen!” álláspont válik uralkodóvá Európa-szerte. A multikulturalizmus sehol a világon nem lett úgynevezett tényvalósággá, hanem csak valamiféle, a liberális és baloldali gondolkodásban fel-felbukkanó, bűntudattól, moráltól, segíteni akarástól motivált célkitűzés volt. Kezdettől fogva gúnyolták „multikulti”-nak, akárcsak a vele szerves kapcsolatban lévő, szinte köpve kiejtett „pí-szí”-t, a politikai korrektséget. Mindkettő a vicc, a gúnyolódás céltáblájából mára már bűnbakká változott. A politikailag korrekt beszéd – hogy legalább szavainkkal ne sértsünk másokat – a társadalmi problémák átvilágításának, megvitatásának gátjaként tekintődik. Számos kritikusa szerint a multikulturalizmus meg egyenesen a gettósodás és szegregáció okozójává lett.Mintha Európa, s benneMagyarország gettóihoz és különféle kirekesztéseihez valaha is kellett volna a multikulturalizmus. Ment az anélkül is. Megy most is.

Békés karácsonyt!

Tettamanti Béla rajza